Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa
kiürítem a hamutartót, elmosom a kávéscsészéket. Legvégül a gramofont is kikapcsolom, pedig zöreje már soha többé nem hagy el, örökre agyamba vésődött. Azután újból tévelygek, bolyongok, míg megint véletlenül valakibe bele nem ütközöm. — Elnézést, kisasszony! — Szólítson Babának! — Babucinak fogom hívni, szebben hangzik. Unottan taposom a járda aszfaltját, tördelem a bokrok száradó ágait, ujjaim köré csavarom őket. Babuci mosolygó mókuskára hasonlít, a sarki papírüzletben elárusítónő, kéz a kézben haladunk, tenyere szárazon, papírmódra zizeg. — Valódi brazil kávét tartok otthon. Babuci nem tudja, hogyan viselkedjen, összeszorított térdekkel üldögél. Türelmetlenül veti magát az elé tett néhány összetört kekszre. Riadtan nézelődik, ölébe mor- zsáz, azon csodálkozik, hogy alig törődöm vele. Kintről harangszó hallatszik, s én a hegytetőn álló toronyra gondolok. Egyszer Annát is felvittem oda. Én már sokszor jártam ott, tudtam, hogyan kell kifeszíteni az ajtót. Nem, nem, tiltakozott Anna, biztosan nem szabad bemenni. Mit félsz, nincs itt senki, gyere! Felsegítettem a korhadt létrán, végre megfoghattam a kezét. Az aprócska toronyablaknál arcom a hajához ért, beszívtam illatát, éppen olyan volt ez az illat, mint amilyennek elképzeltem. Nézd csak, ott van az iskola, és ott a házunk, mellette megy az autóbusz, jó a kilátás, mintha mindez a tenyerünkön helyezkedne el. — Babuci, csuda jó kettesben magával! Azután letelepedtünk Annával egy gerendára. Fejünk fölött a nagy és nehéz harang- Minden pillanatban lezuhanással, szétlapítással fenyegetett. Lenn a faluban alig lehetett hallani nevetségesen vékony csilingelősét. Amikor ráütöttem, dörgöüt, zúgott, azt hittem, összeszaladnak az emberek. Anna megijedt, s könyörögni kezdett, menjünk onnan. Szelíden szót fogadtam. Szerettem volna még egyszer megérinteni a haját- Nem, kérlek, ne! Mindenben szót fogadtam neki. Lehet, hogy épp ezért vesztettem el.. — Babuci, megengedi, hogy bekapcsoljam a hangulatvilágítást? Ivica, Babuci, Ivonne, Ilonka, Éva! Látom rózsaszín fényben úszó arcukat, izgalomtól kitágult pupillájukat. Hallom szívdobogásukat s a gramofoneső halk zörejét. Ilona néha magától is beállít. — Csao, légy szíves, és kínálj meg a szenzációs brazil kávédból, megkívántam ___ I vonne először roppant félénk volt, még csókolózni sem akart. A lámpa kapcsolójához nyúltam, majd odaálltam az ablakhoz, és némán várakoztam. Nemsokára mellettem termett, belém kapaszkodott, s úgy dorombolt, mint egy nyugtalan cica. Éva két emelettel lejjebb lakik. Egy örökké morcos katonatiszt felesége. A férje gyakran jár éjszakai szolgálatba. Az asszony szerfelett szenvedélyes, mindig ő maga nyúl a lámpa (kapcsolója után. — Megengeded, ugye, hogy meggyújtsam? Imádom az intim hangulatvilágítást! Bólogatok. Mosolygok, és a toronyra gondolok, ahol Annával üldögéltünk, meg az ár ellen úszó pisztrángokra, a mogyorókra és megvágott ujjamra. Azután Iván magabiztos mosolya kínoz. Elegáns mozdulattal karolta át Anna vállát, úgy sétáltak patakom partján. S gondolnom kell még a laboránsnők elnéző mosolyára is, mellyel ügyetlen udvarlásomat kísérték. Libák! Nem sejtették, hogy csak felejteni jöttem ide, ebbe a városba, elfelejteni azt az Annát, akinek ők a nyomába sem léphetnek. Munkámba temetkezem, várj csak, Anna, bebizonyítom, mire vagyok képes, azutárs eléd állok, hogy lássad... Nem, talán mégsem állok eléd. Talán csak elmegyek melletted az utcán, hátha észreveszel, és megkérdezed... Vagy ezt sel Még nem döntöttem, mit fogok csinálni, Anna. De kitűnő brazil kávét tartok otthon, s van egy rózsaszín ernyős állólámpám is. Ha eljössz hozzám, Anna, mindezt szívesen kidobom a szemétre! Ivica, Babuci, Ivonne, Ilona, Éva. Forognak a feltárcsázott számok, halkan zörög, nyikorog az elkopott lemez! A brazil kávé megkeseredik számban, a lámpa rózsaszínű fénye is csak pislákol. A cédulát, melyre Anna följegyeate telefonszámát, valahol elvesztettem. Nem marad más hátra, mint bolyongani az utcákon, vagy várakozni rá a gyárkapu előtt.
