Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa

[ön! Ez már maga olyan csoda, melyet az első pillanatban el sem akarok hinni. Kedves látomásnak tartom. Behunyom a szemem, és látom. Kinyitom, és látom. Homlokomra csapok, és nevetek.

Újból fúj a szél, felborzolja Anna haját. A szívemet csiklandozza ez a haj. A szelet még eddig észre sem vettem.

A lobogó haj alatt meghúzódik Anna szomorú mosolya.

— Miért nem hívtál föl?

Nem válaszolok. Mit tudom én, miért nem hívtam föl? Sétálunk a folyóparton, belebámulunk a zavaros vízbe. Azután kimegyünk a ligetbe. Elmesélem neki, mi mindent csináltam azóta, mióta megpróbáltam elfelejteni. Eljátszom egy száraz levéllel, mely a hajába gabalyodott. Ujjait csókolgatom. Szégyenlősen mosolyog, és finoman igyekszik őket kivonni kezemből. De erősen szorítom a drága zsákmányt. Azt hiszem, ma mindaz, amit elrontottam, rendbe hozható: a mogyoró feltörésekor megvágott ujj, szófogadásom a toronyban, és az is, hogy szó nélkül félreálltam, mikor megláttam Iván magabiztos mosolyát. Örvendezve mesélem Annának a történeteket, velünk történtek, istenem, nagy részüket csak kitaláltam, majdnem mindet kitaláltam, neked és rólad szólnak, tehát igazabbak minden valódi történetnél. Nem, ne félj, már soha többé nem fogadok szót neked ...

— Kérlek, ne, ne haragudj, én.. .

Finoman eltol magától, s én hülye, ezerszeresen elátkozott hülye újból szót fogadok, szelíden lépdelek oldalán, és buta bocsánatkéréseket mormolok. Előreszegezi tekintetét, az utat nézi, melyen haladunk. S újból közénk emelkedett a fal. Hogyan is nőhetett ki ilyen egyszerre a semmiből, egyetlen szó, érintés nélkül? Beleütközöm, betörik a fejem, körmeim felhasadnak a hiábavaló, fölösleges küzdelemben.

Visszatérünk a folyópartra, nekitámaszkodunk a hideg korlátnak, megütközve hallgatunk.

— Ne haragudj rám, én... tudod, mi ketten talán mégsem... Lehet, hogy buta vagyok ... mi ketten csak barátok lehetünk.

Nem akaródzik elmozdulni a jéghideg kőkorláttól. Lehet, hogy sikerül kővé válnom. Megüvegesedett szemmel bámulok a hideg vízbe.

— Haza kell mennem.

— Gyere fel hozzám egy percre, Anna. Itt lakom a közelben! Leülünk, és elbeszélgetünk egy kicsit, mint két jó barát. Valódi brazil kávém van, megkínállak...

Kabátjaink nedvesek, átfáztunk, a központi fűtés bordáinál próbálunk felmelegedni. Kitöltőm a forró kávét. Annak óvatosan, ujjai hegyével fogja a csészét.

— Jó veled, Anna!

Félénken elmosolyodik. Körülnéz a szobában. Felteszem a lemezt, kopott a tű. szárazon karcol.

— Megengeded, hogy bekapcsoljam a hangulatvilágítást?

Arca egy szempillanáts alatt rózsaszínűvé válik. így még szebb. Szeme kitágul. Apró léptekkel közeledem hozzá. Lassított zuhanás ez egy hídról, gyűrűző vízbe, zavaros hullámokba. Fejünk fölött harang himbálózik, fejünkben harangzúgás. Mogyoróbokrok hajladoznak a szélben. Egyik nyáron a szünidő alatt eljártam irtani őket a hegyoldalba, de gyengén fizetitek, ezért később beálltam a pisztránghalászokhoz segíteni. Mihelyt az elektromos aggregátor hozzáért a víz felszínéhez, lábamnál megjelentek a felfordult halak, úsztak, mint a dögök, egymás után raktam őket a hordóba. Egy csomó hideg, nedves testet.

A lemez lejárt. Következik a száraz eső.

Anna magához szorít, kedvesem, én olyan buta vagyok, ne haragudj rám, én olyan, de olyan boldog vagyok, hidd el, kedves, kedves . . .

Azután elcsendesedik, megmerevedik.

— Már igazán kikapcsolhatnád a gramofont!

Azért sem kapcsolom ki! Vésődjön agyunkba zörgése. Kárörvendően mosolygok.

Segítek begombolni Anna ruháját. Azután állok a kitárt ajtóban, s ő felnéz rám odaadó, meghunyászkodó tekintettel. Kedvesem, kedvesem, mikor látlak? Felhívlak, válaszolom, s integetek a cédulára firkantott telefomszámmal.

Az ablakból még utánanézek. Ugrándozik, mint egy gida, kikerüli a tócsákat. Állandóan visszafordul, integet. Szemében magával viszi a meghunyászkodó, csendes