Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
de emlékezetében minden megaláztatást elraktározó föld akkor pokollá változott. Az Észak-Németországból délre menekülő civil karavánok töredékei szédült barmokként ténferegtek a falvak között és falvakban. A határt keresték. De hol voltak itt már a határok? Végül is lerongyolódtak, fogataikat, ruháikat és élelmüket elvették. Rendszerint az útszáien vagy a sáncban haladtak. Megtörve, lehajtott fejjel, félig nyitott szájjal, készen az újabb megaláztatásokra lopakodtak át a falvakon. Egy mindenétől megfosztott asszony, két ijedt gyereket vezetve, pléhbögréjével egy kúthoz merészkedett. Vizet akart meríteni gyerekeinek. Úgy gondolta, az asszonyok majd megkönyörüLnek rajta, de rákiabáltak, hogy mit akar itt ez a német szuka, s elkergették. A földre kuporodott, s karjaival védte copfos fejét. Nem maradt más hátra, mint megkeresni a falu végén kanyargó, gólyahírtől sárgálló vizesárkot, amelynek zavaros vizében gyerekek gázoltak. Eliška a csűr sarkától figyelte az asz- szonyt. A ház felé tekintett, aztán gyorsan intett a nőnek. Egy bögre tejet nyújtott feléje szó nélkül, s mint aki semmit sem akar hallani, mindjárt tovább küldte. Az asszony az udvaron álló taligára mutatott. De Eliška félt, inem adta oda neki. Az országúton Zikmundék fia egy roggyant öregemberrel huzakodott. Az öreg egy kiálló bordajú gebét vezetett, beteg unokája ült rajta, s a Zikmund gyerek a kötőféket akarta kitépni a kezéből. A vénember könyörgött, hogy a kisfiú nem tud járni, s a határ meg messze van. Egyébként a gazdátlan lovaik csapatosan járták a vidéket, foghatott magának ki-ki amennyit akart. De a Zikmund gyereknek éppen az öreg gebéje kellett. Egy rongyos idősebb katona, egy lapos kenyérzsák volt minden fegyvere, letért a mezei útra, de megfogták, s galléron ragadva vitték. „Én arbajtr“ — mutatta a tenyerét, hogy íme, láthatják. „Mars!“ S a holttesteken, mint a folyómedrek kövei, áramlott az új események örvénye, még mindig áramlott. Az ablakokból rádiók harsogtak. S egyszerre csak itt voltak. Hallani lehetett a tankok dübörgését. Végre! A nők felintegettek a tankokon ülőknek, felnyúltak a poros katonabakancsokhoz. Voltak, akik könnyeztek. Ha korábban jöttek volna! Egymást túlkiabálva panaszolták, hogy a németek hogyan ölték halomra a férfiakat. A kutyák! Ittak. Csoportokba verődtek, az idevalósiak ismerkedtek a távoli, beláthatatlan földek fiaival. „Te hová való vagy?“ „Murmanszkba. Végtelen nyírfaerdők vannak arrafelé.“ „Moszkvába." „Ott nyújtottátok be a németeknek a számlát, mi?“ „Igen. Ott.“ Előkerült egy harmonika, valaki meghúzta. A hangok csak üggyel-bajjal kapaszkodtak a zaj fölé. Akinek volt kedve hozzá, énekelhetett. Egyszer aztán zárt rendben haladó katonák surrogó lépteinek ütemes zajára lettek figyelmesek. Miközben a tankoknál a harmonika túlsikongta a vásári zajt, az úton lehajtott fejű, közönyös arcú németek néma karavánja közeledett. A városi hadifogoly- táborba kísérték őket. No lám, a germánok! A falu végére vezették őket, az erdő alá. A helység megmaradt lakosságának legalább a fele követte őket. Akinek a nagy mészárlás idején elpusztult valakije, most cserébe megölhet egy germánt. Persze, nem kívánták patikai mérlegen kiméricskélni, hogy ki hányat. „Annyit lősz agyon, amennyit akarsz.“ Néhányan kezűikbe vették a géppisztolyt. Hogyis kell ezzel lőni? Nagyszerű fegyver! A németek hirtelen úgy kezdtek hullani, mint kasza nyomán a búzaszálak. Majdnem, mint a céllövő bódékban a figurák búcsúk idején, azzal a különbséggel, hogy itt élő figurákra lőttek! „így kell kézbe venni, s ezt kell itt meghúzni.“ S ha már egyszer kipróbálták, utána könnyen ment. El sem tudták képzelni, hogy valami lehet annyira lélegzetelállító, annyira szédületesen izgalmas, mint mikor egy fogoly elbukott. Némelyik asszony eltakarta az arcát, s hazafutott gyermekeivel, hogy ez nem való gyermek szemének. „De csak hadd lássák, hogyan táncoltatják meg őket mindazért, amit elkövettek. Legalább jól megjegyzik.“ A gyerekek lázas, tágra nyílt szemmel figyeltek. Aztán futottak, mintha kísértet űzné őkét. A dacosan hallgató németek egyenként hulltak a friss lóherébe.
