Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
„Ez Kratochvilért — ez Gennyért — ez Jifí Pribylért — Karéi Pribylért — Albrechtért — Vycpálekért — Vančuráért.. Az emberi érzékek a betelhetetlen bosszú lázában megmámorosodtak a vértől. Azt beszélték, hogy az egyik faluban az SS-ekkel megásatták a sírjukat is. Lapátot nyomtak a kezükbe, s áss, amilyen mélyre feküdni kívánsz. Ástak néhány ásónyomot,, s aztán: elég! Ha nektek elég, nekünk is elég. Kezük szára, csizmájuk orra úgy nyúlt ki a földből, mintha ki akartak volna mászni. Egy másiknak szétrugdosták a fejét, kiszúrták a szemét. S az ordított. A városban a Gestapo egyik volt tagját leöntötték benzinnel, s meggyújtották. Közben ezek itt az erdő mellett megritkultak, nagyjából levezekelték bűneiket. Még néhányat az erdészékért! A múlt évben kivégezték az egész családot Prágában, csak azért, mert enni adtak egy embernek, aki ejtőernyősnek mondta magát. Kiszámoltak hát még három németet az erdész háromtagú családjáért. Elég? Rájöttek, hogy Rehák gazdáért még nem lőttek agyon senkit. Nem tudták, hogy Miloš, a kisebbik fiú, aki sebesülésével a kórházba ment, vajon hazajött-e már. Az állatorvosjelöltért szalasztottak, hogy nem akarja-e ő agyonlőni az apjáért a germánt. „Ha az öccse nincs itthon, magának kell megtennie — magyarázta a Zikmund gyerek hévvel —, legalább túl leszünk rajta. Én már vagy hatot agyonlőttem. Nem is számolom.“ A diák egy kicsit nézelődött, nem nagyon nyúlt a géppisztolyáért. Egy ideig a holttesteket nézte. Feküdtek nagy összevisszaságban a lóharébem. Némelyik feszesen kinyúlva, mintha vigyázzban esett volna el, mások összegömbölyödve, sapkában, sapka nélkül, szétvetett tagokkal, összetett kezekkel-lábakkal, egyesével és csoportosan — s mellettük makacs hallgatásban a még élők ácsorgó, várakozó csoportja. Az arcukon folyt a szitáló esőié. S körülöttük zaj, az idevalósiak zúgtak, tomboltak, mint az őrültek. És szólt a harmonika. Egy orosz játszott rajta: A távolban végtelen nyírerdők . . _ „Hagyjatok, én nem akaróik lőni“ — mondta a diák. „Ne akarjon más lenni, mint mi!“ „Csak nem sajnálja őket?“ „Leülhetnénk egy kicsit“ — szólt az állatorvos az öccsének. Egy kicsit fáradtnak látszott. „Itt?“ Az új úton nem volt egy szál fű sem. Az agromómus kisfia is az orvost nézte. A traktorok és maradék lovak útja volt ez. „Miért nem akar lőni? — érdeklődött egy szovjet tiszt. — Ki az?" „Állatorvosnak tanul.“ „Úgy?“ Próbálták rábeszélni. Csak nem fog az oroszok előtt, már megbocsásson, vénasszony- kérat viselkedni! De ő hallgatott. Vénasszonyként? Furcsa. Tudták róla, hogy a tanítóval — már volt valami fogalma az orvosi szakmáról — az iskola folyosóján a szekrénnyel eltakart pincelejáratban egy lázas beteget rejtegettek. Az erdőben bujkálok közül való volt, egy havas barlangban találtak rá. Egészséges embernek fedelet adni, aki a hirtelen jött veszély pillanatában árnyékként el tud tűnni, ahhoz, nem kellett nagy bátorság. De beteget ápolni, ezt vénasszony nemigen tette volna meg. A beteget rejtegetve úgy várták a szabadság napját, mint valami csodát. Milyennek képzelték vajon? Biztosan nem ilyen vágóhídformának. Mert... mert az valószínűleg igaz, hogy amilyen az alapozás... Megfordult, el alkart menni. Elállták az újtát. Tudta, hogy a tett előtt sokan meginogtak, de azok, akik már belekóstoltak a hóhérmesterségbe, annál türelmetlenebbül követelőztek. Könnyebb lesz a lelkiismeretük, ha ő is úgy viselkedik, mint ők. Még egy pillantás a németre, aki Rehák gazdáért fog meghalni. Rajta, diák, lássuk! „Utoljára mondjuk, gondolja meg.“
