Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
„A németek meg akarják rövidíteni az elévülési időt, úgy írják.“ „Az elévülési idő úgysem lesz soha elég hosszú. Nem !lehat minden embertelenséget terminusok közé szorítani, valamit mindig ráhagynak a lelkiismeretre is. A lelkiismeret nem igazodik semmiféle megállapodáshoz.“ „Mikor te apát megláttad, még ki sem hűlt a teste“ — kanyarodott másfelé az agronómus. A lelkiismeret az időt más mértékkel méri. Már húsz éve, hogy az apjuk meghalt, de az állatorvos, ha behunyná a szemét, ujjaival meg tudná érinteni az apja vállát, mellét, kezét, amellyel soha senkit feleslegesen nem bántott. A lovakat sem. Hányszor elképzelte, hogy vajon melyik lövés oltotta ki az apja életét azok közül, amelyeket az erdő felé menekülve maguk mögött hallottak, s vajon mi volt az apja utolsó gondolata, mielőtt... „Kivonszolták a szobából, Eliška legalábbis így mesélte.“ Az állatorvosnak eszébe jutott, hogy húsz év alatt már jó néhányszor elmondta az öccsének ezt az egészet. Az ember időnként ismétli önmagáit. „Kivezették a szobából, s közben ordítva kérdezgették tőle, hogy hol van a ház férfi népe? Nincsenek itthon, mondta meg az igazat apánk. Nincsenek itthon. Elhajtották a templomtérre. Nézegetett utánam — ezt is Eliškától tudom —, hogy sikerült-e megszöknöm. Aztán arccal a fűre bukva találták meg, egy csomó lóganéj mellett. Belenéztem a szemébe s anyám szemébe is, hogy i/ajon nincs-e bennük szemrehányás, amiért az életemet mentve otthagytam őket. Szüléimét és húgomat.“ „Az ilyen szemrehányás butaság lenne“ — mondta az agronómus testvér. „Ha velük maradtam volna, megöltek volna; de nekem puskám volt, nem adtam volna olcsón az életemet. S lehet, hogy a gazemberek egy gyilkossággal megelégedtek volna, s apámat életben hagyják. Lehetséges.“ „Butaság.“ „Életet életért. Egyszerre olyan közel került hozzám mindez, s éppen az apám révén, hogy beleremegtem. De az apám arcán mintha ilyesmit láttam volna: nem, nem, a te életedet az én életeméin soha ...“ „Ez biztos“ — bólintott helyeslően a fiatalabb fiú. „Az ilyen cseréket csak az istennek van joga irányítani, mintha ez lett volna apám arcára írva. Ezt a terhet dobd le a válladról, fiacskám.“ „Anya is biztosan így gondolkodott.“ „Anyának is ez volt a véleménye: csakhogy nektek sikerült elmenekülnötök! Bizonytalanul megpróbáltam magyarázkodni: tankok ellen egy szál puskával, öngyilkosság lett volna, ha el nem futok.“ A testvérek leléptek az útról, traktor jött velük szembe. Mikor elhaladt mellettük, az állatorvos utána nézett. A traktorost ismerősnek találta. „Nem a Körinek fiú volt ez?“ Mikor a forradalom után rájárt a rúd a parasztokra, az öreg Koríneket lecsukták, s a lovai az elsők között kerültek vágóhídra. Az állatorvosnak és az agronómusnak szerencséje volt, az ő apjukat már nem érhette hasonló csapás — meghalt a háború utolsó napjaiban. Egy kis idő múlva az állatorvos meg is jegyezte: „Apánk, hál’ istennek, nem érte meg a lovai pusztulását.“ „Nem vitték valamennyit egyszerre vágóhídra, csak fokozatosan, ahogy a traktorok szaporodtak. A mieinket védtem, amíg védhettem. A kancát akkoriban vittem el, mikor Horákovát kivégezték.“ Az állatorvos körülnézett. „Más volt itt a világ, míg lovak is voltak.“ Már félúton voltak a temető és a falu között. „Erről még nem beszéltünk: mit gondolsz, beleegyezett volna apa a foglyok halomra lövöldözésébe?“ Az események akkor még nem fejeződtek be. A csendes vidéket, sietős vértől lüktető erekként, utak keresztezték. Egy csapat lobogó sörényű lovas nélküli katonaló átrobogott a falun, az istállókban az igáslovak felemelt fejjel, nyugtalanul figyeltek: vajon mi történik odakinn? A kapituláló hadsereg szétzilált maradványai már utolsó töltényeikkel védekeztek. Összefogdosták őket, mint az egereket az egérfogó, s kiszolgáltatták a civil lakosság kénye-kedvének. Ez a hat éven át vendéglátásra kényszerített,
