Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
Az állatorvos egy ideig elgondolkodva hallgatott, aztán így szólt: „Emlékszel, hogy nyerítettek a lovak?“ „Arra az öldöklésre gondolsz? Állítólag a falun túl is hallani lehetett.“ „A lovak tiltakoztak.“ Nem sakkal azelőtt elbizonytalanodott a rádió, visszafojtott lélegzettel figyeltek. Aztán egyszerre újra megszólalt, szólt még éjszaka is, segítséget kértek: torlaszoljátok el az utakat! Reggel megtámadtak néhány német gépkocsit. Előjöttek az erdőből, az épületekből, s az istállók és csűrök közül tüzeltek, semmi nem állíthatta meg őket. Hat év rettegése és emlékei vártak erre a pillanatra. Az autókat felgyújtották, s a szétszórt legénységet egy szálig megölték. Most már valamivel több fegyverük volt, nem voltak olyan ágrólszakadtak. Sebesültleiket lovas stráfszekereken szállították kórházba, s akik bírtak, saját lábukon mentek el a kötözőhelyre. Rehákék kisebb fia, a diák öccse, Miloš is köztük volt. Akik oitthon maradtak, járőröket állítottak a falu két végén az országúira. Cirkáltak ide-oda, mint a megszállottak. Senki sem tudott pihenni, nem 'tudták elhinni, hogy mindez igaz, a mámortól képtelenek voltak felfogni hogy már „vége van“. Aztán egyszer csak úgy délután — de milyen napszak is volt az valójában?... reggel? ... délután? — cseperészni kezdett az eső. Messziről dübörgő zaj hallatszott, egy időre megszűnt, aztán újból felhangzott. Úgy tűnt, hogy közeledik. Voltak, akik kirohantak a tankok elé, hogy vajon nem a szövetségesek-e. Halomra hulltak, mint a legyek. Golyószórók pásztázták végig a kunyhók közötti tereket. Néhá- nyan a fák és vízmosások által védve eljutottak az erdőig, a többiek fogva maradtak, mint valami egérfogóban. Micsoda közjáték! A zsoldosok azzal a szakmai alapossággal kutatták át a falut, amellyel Narviktól Peloponézoszig s a Kaukázustól Normandiáig minden falut kiraboltak. Egyetlen épületet sem hagytak ki. Csöpögött a víz a sisakokról. Vizesen, előreszegezett szuronnyal bementek minden szobába, istállóba, padlásra és pincébe. A fészerekben bekotortak a régi szerszámok, limlomok közé, a pajtákban széthányták a szalmát. A járdákon, a kerítések mellett a vizes füvfi főtéren átlőtt fejjel hulltak halomra a falu férfi lakói. Ez már a kutyáknak is sok volt: vonítva tépték a láncúikat, ágaskodtak a vaskalapos németek felé. S azok könyörtelenül belelőttek gazdába, kutyába egyaránt. Az istállókban nyerítettek a lovak. Az erdőben is hallani lehetett őket. Zikmundék istállójának a 'küszöbén megállt egy katona, ujja a puska ravaszán. Az ajkán rosszul összeforrt seb miatt fogai úgy villogtak, mintha állandóan vicsorgott volna. Az istálló homályában a néma arcú állatok között keresve menedéket, egy sihe- der remegett. A trágyára térdelt, úgy nyöszörgött. „Kegyelem, kegyelem! Én nem ide való. Nekem nincs puska.“ A katona nem értette, mit mond. Megfordult a küszöbön, mögötte — szemében rémülettel és megvetéssel — szoborként állt a gazda felesége. Az a legény ott talán a férje? A vicsorgó katona lopva átvizsgálta tekintetével az udvart. Megigazította a sisakját, s a biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, hogy nem lát-e valahol még egy sisakos fejet. Az udvar üres volt. „Mások lőttek. Én nem idevaló. Én idegen.“ A legény sietve próbált javítani helyzetén. A katona oda sem figyelt. Kilépett az udvarra, az esőbe. Vicsorgó fogakkal, elöre- szegezett szuronnyal eltűnt a másik épület mögött. A puskák még ropogtak, s a megmaradt kutyák ugatása összekeveredett az asszonyok és az agyongyötört férfiak jajszavával. Aztán az őrületnek is vége lett egyszer. A tankok elcsörömpöltek. A falura fekete májusi éjszaka borult. Az eső reggelre elállt, az út két szélén vígan csattogtak a szélben a zászlók. De a ralu özvegyi fátyol alatt hallgatott. Akiknek sikerült a németek elől az erdőbe futniuk, reggel lassan visszamerészkedtek. így látta viszont a diák, a leendő állatorvos, agyonlőtt apját. „Tudod, ezek elévülhetetlen bűnök — mondta az idősebb fiú, az állatorvos. — Ha még egyszer háború lenne, a bűnök elévülhetetlenségének törvénye követné...“
