Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
A virágzó almafák sora az üt két oldalán akkor a tankok sorával futott szembe. A finom szirmokra az elégett benzin s a német lovak bűze ült. Ez a bűz érezhető volt nindenütt, ahol a menekülők végtelenbe vesző karavánjai vonultak, költözködtek nyugatra, a kilátástalanságba. Virágzó almafák az út mentén! A mélyrepülők éber szárnyai 3 a nagy magasságban úszó fényes bombázók rajai felváltva őrködtek felettük. Az erdőszéli bozótosban rejtőző férfiak feszülten figyelték az utait. Kedvező szél esetén hallani lehetett a városból a szirénazúgást. Szűkült a háború köre, a hegyeken túl, a távolban az utolsókat rántották a frontok hurkán. A fák Illata, mielőtt az orrhoz ért volna, vér- és romszaggal keveredett. A menekülő karavánoktól lemaradozó éhező lovak mindezt fokozottabban érezték, mint az ember. Az új út, amelyen haladtaik, formátlanul széles volt. A kis fiú mögöttük átugrálta, vagy megkerülte a gödrökéit. A traktorok és a még megmaradt lovak útja volt ez. „Meg kell értened, hogy miért fogom pártjukat a lovaknak“ — mondta az idősebb fivér. „Minden bizonnyal azént, mert állatorvos vagy. Csakhogy megváltoztak a feltételek." „S az emberek méginkább." „S hogy akarnál ekkora területeket lóval megművelni?“ „Nem arról van szó — mondta az állatorvos. S arra gondolt, hogy milyen nagy egyetértésben küldíték ezek vágóhídra a lovakat. — Örök időktől fogva együtt robotoltak veletek. Érted: hogy küldhettétek őket minden további nélkül vágóhídra?“ „Apánk biztosan a traktorra szavazott volna.“ „Miért apával érvelsz?“ Húsz évvel ezelőtt a fiatalabb fiú éppen befejezte az elemi iskolát, az idősebb pedig éppen megkezdte a brünni állatorvosit, de akkor hosszabb szünetre kényszerült. A németek ugyanis bezárták a főiskolákat, s ő otthon ia gazdaságban foglalatoskodva volt kénytelen kivárni, hogy a háború után majd újra megnyissák őket. Az apja szerette a lovakat, beleegyezett, hogy állatorvosira menjen. Jól emlékeztek az apjukra, tudták róla, hogy az igaz ügyben számíthatnak rá. Az apjuk emléke mindig közelebb hozta őket egymáshoz. Akárcsak most. „Emlékszel, az ő szemében valószínűleg meggondolatlan összeesküvők voltunk, mert ha egy kis szabad időnk volt, mindjárt összedugtuk a fejünket. Hányszor nem tudtad kivárni az ebéd- vagy v&csoraidőt sem, otthagytad a munkát a mezőn, s szaladtál új hírekért, mintha az ügyünk nem tűrt volna halasztást.“ Akkoriban úgy hulltak a német károsok keleten, nyugaton, egyik a másik után, mint az asztalról leszórt játékkockák ,S este a mezőről egyenesen a rádió mellé: no mi az, ma Beronmünster került sorra, öcskös? Vagy: mi van Salis úrral, a svájci professzorral? S éjszaka elsötétítés után megint a rádió, közben az udvar sarkában vagy az istállóban összehajoltunk egy percre. Csupa titkolózás.“ „S estefelé, te vagy én, gyerünk az erdőbe! A mély úton. Ártatlan arccal, ráérősen. S ha apánk ránkszólt, hogy: hova lesz már megint, Miloš, csak rántottunk a vállunkon; Az erdészhez. Hogy van-e már kerítésnek való. S apánk erre rendszerint nem szólt semmit.“ „Egyre a kerítésnek való karót hajtottuk, s karó sehol!“ „Azt hiszem, apánk többet tudott az útjainkról, mint amennyit mi feltételeztünk. Csak hát hallgatott, ahogy kellett. Akkor nem volt rá idő, hogy megértsük, később meg mikor már lett volna idő, apánk nem volt sehol. Biztosan nem járt bedugott füllel, hallania kellett az erdőben rejtőzködőkről. Hallgatólagosan elismerte, hogy segítenünk kellett őket, étellel, ruhával.“ „Ezért mondom — jegyezte meg a fiatalabb fiú —, hogy apánk a traktorra szavazott volna." „Jól emlékszem, egyszer azt mondta: gyerekek, csak vigyázzatok magatokra. Persze, hogy vigyázunk, apám. Borzasztó lenne, ha az utolsó pillanatban lőnének bennünket farba. Csak legyetek óvatosak, ismételte. Elég sokáig vigyázott ránk az Or, nem kell a türelmét próbára tenni. Ha már a nehezebbjét kibírtuk, szeretném, ha együtt érnénk meg a jobb időket is.“ „Ő egyre csak életre, lisztre, kenyérre gondolt. El sem tudta képzelni, hogy hogyan lesz a háború utáni szűk esztendőkben. Mi meg, én meg te, éppen fordítva, dehogy gondoltunk mi lisztre, kenyérre!“
