Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Koncsol László: A törvénykereső Rúfus

lesebb alapozású tanulmányban kellene kimutatni, hogy miben és mennyiben külön* böznek egymástól ezek a költők, s kitapogatni, hogy miért. Tőzsérnél — azt hiszem

— egészen szembeszökő az elhajlás a kifejezetten „én“-jellegü egzisztenciális problémák felé, olyan tájakra, ahová csak ő, inkább a már széthullt világ neveltje juthat el egyre távolabb az őt szülő közösség biztos kapaszkodójától.

Ide kívánkozna még a közép-európai rokonság bizonyítása, ám ezúttal csak három magyar költőt említünk — őket is csak utalássszerűen, pár sorban —: Weöres Sándort, Pilinszky Jánost és Nemes Nagy Ágnest. (Illyés Gyula életműve olyan magától értetődőn — és közismerten — kínálkozik ide, hogy nem is említjük. Öt majd máskor, más vonatkozásban.) A három magyar költő közül Pilinszky a drámai kérdező: lírájában a modern emberi lélek és a modern világ legsötétebb poklai nyílnak meg, a démonok, a pusztító szenvedélyek — választalanul, feloldás nélkül, felemelt és széttárt karral egészen a világpusztulás és az utolsó ítélet víziójáig. Weöres Sándor a „benső végtelen“, a szellem, a lélek szerves továbbépítésében látja a megváltó törvényt, míg Nemes Nagy Ágnes — a non-figuratív képzőművészekéhez hasonló mozdulattal — a modern pokolból, a hús és az értékek zűrzavarából egy rúfusival rokon világhoz: fákhoz, kövekhez — a természethez — fordul törvényekért.

Még kétségbeesettebb mozdulatok ezek a Rúfuséinál, különösen a Pilinszkyé és Nemes Nagyé, s ez nemcsak a magyar költők városi kultúrájával, hanem a két nemzet némileg eltérő tapasztalataival is magyarázható. Ám a kérdések, amelyeket a lényegében közös alaphelyzet sugall a művésznek, azonosak. Milyen törvényt adni a széthulló világnak, hol vannak létünk tápláló gyökerei, hol a vezérlő gondolat, amely az embereket összehozza és fényre viszi? A paraszt apák szigorú, munkás emberségében, a természetben, a sok ezeréves emberi kultúrában, vagy még feljebb, a transzcendens világban? Vagy az átirenthető gyermeki tisztaságban?

Rúfus tehát szervesen egy a modern közép-európai költők közül, törvénykereső, aki példáért a gyökerekig tapogatózik vissza. Bizonytalanságból a bizonyossághoz, értékek zűrzavarából értékek nyugodt rendjéhez, gőgből a teremtő alázathoz, antitézisektől a tézisekhez. Nem szépítgeti a felidézett egykori valóságot, s éppen ez benne az érték, ez emeli művészetét a tragikus szépségek világába.

Valószínű, hogy Rúfus az utolsó jelentős szlovák költője ennek a letűnt világnak. Ö még látta zavartalan egységében, benne élt, s volt türelme kivárni (érett fejjel és meglepetésszerűen jelentkezett) az időt, amikor a távlat megszűri az élményt, leválasztja róla a lényegtelent, s amikor már lehet — és majdnem szabad — romantikus szépítgetés nélkül és mégis megszépítőn: igaz szépségében még anyagszerűen, tapintható valóságában, hiteles tárgyaiban és embereiben újrateremteni. Ezért a hiteléért művészi az általa teremtett költői mítosz.