Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Koncsol László: A törvénykereső Rúfus

Van még itt egy mozzanat, amelyre fel kell figyelnünk a versben: a lázadásé. Lázadás valami {egy igaznak vélt életforma) védelmében, valami (a megaláztatás) ellen. A farkasok dala Rúfus parasztja száján: Rúfus szeriint mi a szabadság? „Ovečka le tichá. / Má stuhou cesty poviazané nohy / a vie že musí“ (Csöndes a bárány. Lábait az út szalagja kötözi meg, és tudja, hogy kell.) Tehat először is eleve megszabott törvény, amelyet a bárány alázattal követ, mert kell, mert... Rúfus világában ez a csendes hűség, ez az alázat fogja össze az embert, az állatot, a növényt s az élettelen természetet. Itt a lázadás is csöndes, lényegében passzív, nem kifelé ágáló vagy romboló, hanem önmagába fordult építő cselekedet: magányos őrködés. Ez a csöndes alázat a felismert törvény tisztelete határozza meg az ember szabadságát is a lét határai között, a iközösség érdekében: „Már uralkodásod előtt kidobtak az ablakon, már születésed előtt nyugdíjba küldtek, s te tovább tologatod pöttöm vonataidat, figyelmesen, nehogy valami nagy-nagy szerencsétlenség történjen velünk. Tudod rég, hogy bele kell menned a játékba: vérre megy. S mi az igazság? Játssz, élj, Quijote, s ne kérdezz tovább. S ne menekülj. Játssz, mert szerencsétlenség fenyeget.“ (Szabadság című versének prózai fordítása.)

Mert milyen Rúfus szerint a mi világunk? A kollektív ember örökébe az elszigetelt egyén lépett, az éntékek devalválódtak, a világ atomjaira hullott. Erőszak, fájdalom, vér, könny mindenfelé — összföldi méretekben, válaszaink a kérdéseinknél is gyorsabban elévülnek; nem a kenyér, mint egykor, hanem a nemiség szabja meg az élet ritmusát, s a szépség is önmagáha fordult.

Rúfus lírája eszközeiben iteljesen azonosul az általa megépített modellel. Formájában is valahol a két világ határán áll, ahonnan múlt és jelen — falu és város egyformán áttekinthető és beölelhető. Rúfus költészete alig ismeri az „én“ személyes névmást (nem tudom, előfordul-e akár egyszer is a Harangokban), annál frekventáltabb a többes szám első személyű „mi“ és a „te“. Kollektív költészet a Rúfusé, bár a kollektivitás annyira átélt benne, hogy verseit mégis személyesnek, alanyinak érezzük. Népe és a saját gyökereihez tapogatózik vissza, s olyan egzisztenciális alaptörvényekig jut, amelyeket a gyökereiből kihajtott fának is követnie kell, ha nem akar elpusztulni.

Némi megszorítással Ozsvald Árpád, a csehszlovákiai magyar költő is a Rúfus-nem- ^edék tagja. Ozsvaldot is a falu nevelte, az ő alapmotívuma is — mint úgyszólván az egész háború utáni csehszlovákiai magyar irodalomé — a kivetettség, a határhelyzet tudata: „Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak, / paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég / maradsz csak — bús idegen —, kinek széket törölnek / hűvös tiszta szobában, s megkérdik, mit parancsol..." Az ő emlékei romantikusabbak, dekoratívabbak a Rúfuséinál — délen a nyomor nem volt olyan vigasztalan, s a fiatalabb Ozsvald szociális emlékeit tarkábbra színezi át a gyermekkor — verseiben mégis fontos szerepet töltenek be — hasonló értelemben, mint Rúfusnál — a régi falu iképei. A meztelen, hallgatag, dacos, sajnálatra nem váró szőlőkarók, a tavaszban, nyárban, didergő őszben utat jelző magányos, de büszke jegenyék, a „méhek szigorú rendje", amelyet a világnak meg kell tanulnia — lám, mennyi rokon kép és gondolat! Vagy a Földközelben sorai: „Hiányzik belőlünk az ember / egyszerű, őszinte tisztelete. / Fák, virágok, madarak, lombok / nyugtató szeretete." Vagy a grafikus Szabó Gyulának ajánlott Kép és keret (Rúfus Hármasfogatát viszont Bazovský képe ihlette): „talán engem is ez a bütykös ujj / tanított szigorú emberségre, / hogy ne sírjak mindenen, ami fáj..." S a Kövület merengése: „Nagy bátyus öregasszonyok, kaszás parasztok / megkövesült lábnyomát / kellene kiásnom a parti szegélyből, / gipszbe önteni, mint a sárkánygyík térdét..." — ismétlem: Rúfus kopárabb, a szenvedés mélyebb ■bugyrait ínyitogató világa koncentráltabban kínálja az egzisztenciális lényeget, mint Ozsvald oldottabb, nyitottabb és több irányba — a mítoszok felé is — tapogatózó költészete, mégis a rokon gyökérzet, a klíma iközös változásai az egyéni sajátságokon innen lényegében azonos irányba terelgették eddigi pályájukat. S nemcsak Ozsvaldra érvényes ez az itteni magyar költészetben, hanem másokra — Bábira és szikárabban, idegesebben Tőzsérre — is. Elég, ha Tőzsér Mogorva csillag című versére utalok: a belső törvénykeresésnek ugyanaz a természetes mozdulata, mint Rúfusnál és Ozsvald- nál, csak személyesebb akcentussal: „Te úgy dolgoztál J ahogy a fák is / csak nőni tudnak, a patak folyni (.../ Azt hitted, hogy a J családodért élsz, I de nem is tudtál / magadnak élni /.../ Apám, örököd / nehéz, de élem.“ — Más kérdés, szé