Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Koncsol László: A törvénykereső Rúfus

lőtte a legegyszerűbb tárgyak és háziállatok (a betlehemi jászol barmai) — mindez a szlovák hegyi természet panorámájában, táj, állat és ember szoros és eleven egymásra utaltságában. Rúfusnál a táj is él, és mély jelentések hordozója. „A kő itt nem kő, I de gondolat..." — Írja, s a keréknyomok „ákombákoma“: „paraszti írás, resz- keteg"; a sár „... okos, tudja a betűk titkát. / Sárgán égnek hű kutyaszemei. J Ha testét reggel friss lovak tapossák, / patáikat anyjukként öleli.“ Az út „mindig a húsba vág“ és fáj az eleven földnek, s a föld nem felejt: emlékeztetni fogja az isteneket, hogy kerekek dübörögtek rajta; a kapura feszített denevérnek fájnak a szögek, s a só a verejtékben menekül az emberről, pedig „gyakran nem telik“ rája; villám hasgatta, Krisztus-csípejű fák; s az ember nem léphet vissza a gyermekkor melegébe, ahogy a kutyának is kint kell megfagynia: Jgy pusztulunk el mind a kapu előtt. / Gyertyaszentelőkor így dideregnek a kutyák: / csontdermesztő éjjel, fejük a küszöbre hajtva, / s szemük egyre a kilincsen ..Rúfus gyöngéd szeretettel, mély együttérzéssel idézgeti meg az elsüllyedt élat embereit, állatait és tárgyait, s szenvedésből, fájdalomból és gyászból szőtt világa fölé a népiinéi alig összetettebb transzcendens boltozatot is emel Istenből, aki láthatatlan és megfoghatatlan, s aki olyan messze él, hogy csak sóhajtani lehet hozzá, de főleg Krisztusból, aki szenvedésével is és fizikai jelenlétével is — a tájban sűrűn széthimtett feszületek! — közeli és tapintható, s aki már nem is isten, hanem szinte egy a táj szegényei közül, annyira hogy szelíd-komolyán még el is játszhat vele az ember „Mintha az ernyő, amivel kiugrott / a Seholból, fennakadt volna a gallyakon, / isteni ejtőernyős csüng a föld felett. / Pléh Jézus Krisztus. Megteszi J a szédítő és parányi lépést / giccsből a magasságba.“

Látjuk: zárt világ. Kevés motívumával a földtől az élők világán át az Istenig — alaptól a tetőzetig — teljes és mélyen hiteles szlovák világ, belülről — emberileg — átélt nemzeti valóság. Mondanunk sem kell talán, hogy Rúfus minden romantikus külsőségtől, minden extenzív mozdulattól irtózik, s a költői világát belső érvényességében tágitja-gazdagítja. Rúfus az elsüllyedt szlovák paraszti múlit művészi megidé- zése által modellt állít egy belső értékeit sorra elhullajtó világ elé, s ez a modell ma koncentráltság, tragikus belső nagyság példájával hat. Rúfus megidézett világában nem elvont eszmékért és nem civilizációs célokért, hanem a legelemibb — legnaturáli- sabb — emberi (állati, növényi) éhségek csillapításáért — fedélért, kenyérért — történik minden mozdulat. A lényegről van tehát szó ebben a világban, a meztelen emberi lényegről, amelyet még nem takarnak el modern ködök. Amikor Rúfus kő, állat és ember mély egységét mutatja föl a természetben, ezzel az emberi létezés végső kérdéseire válaszol: minden misztifikálást kerülve a legegyszerűbb úton a gyökerekig vezeti le figyelmünket.

Azt hiszem, az elmondottak alapján is világos, hogy Rúfus a jelenről beszél, hogy az elsüllyedt múltból szenkesztett magaitartásmodell a kortársak számára készült. Harangok (Zvony) című kötetének második részét a kérdések ciklusának nevezhetnénk: itt merülnek fel azok a problémák, amelyekre pozitív módon — s ez a tipikusan rúfusi ebben a költészetben — egy letűnt világ megidézésével válaszol. Tragikus költészet: széthulló korunk elé a természeti emberiét példáját állítja, s nemcsak azzal a figyelmeztetéssel, hogy „ez vagy“, hanem azzal a sugallattal is, hogy „ilyen légy“. Hegyi szántő című versében az életre-halálra elszánt maikacs lázadónak állít figyelmeztető emléket.: „Gyermekkorom orkánvert parasztja, J mi maradt belőlünk? ] Mondd, mi lett velünk?“ — kérdi Rúfus. Szertefoszlott, elpusztult ez a világ, ám a hegyek között, ahol a puszta létért is véres verejtékével fizet az ember, s ahol „kell még a hűség: így kívánja a lyukas nyomor": ezen a tájon fennmaradt. „Itt férfi kell, ki szőtlan mint a zuzmó, / kőből is morzsol egy csipetnyi lisztet, / elég neki" A munka apateózisa ez s mindené, ami vele jár: a hűségé, az önkénit magunkra szabott fegyelemé, hiszen a munka emeli az embert önmaga fölébe, a figyelem vezet ki a sötétségből, a zűrzavarból — a munka, a fegyelem és a hűség minden érték és minden szép forrása. Ezeket az értékeket képviseli a makacs paraszt, aki a hegy kövei közt tovább őrzi — reflexszerűen — a keserves ősi formákat, s védekezik a „vásárral“ — a zajos és zavaros modern civilizációval — szemben. „Utoljára az alázkodik, / aki tudja, mi az alázat ára, J S mi a dicséret lyukas garasa" — Írja Rúfus, s a tragikus hullás képével zárja a verset: „A lázadás / a hegyekbe szökött. Itt halni, egyedül. I Szántók. Gyász-pántlikák. / Béke velünk."