Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Zs. Nagy Lajos: Vigilia

— Sajnálnivaló emberiség!

De a riporter nem sértődött meg. Furcsa természete volt. Hangulatát mindig az első benyomások határozták meg. Véleményét pedig a hangulatai befolyásolták. A két lányt már az első pillanatban rokonszenvesnek találta, tehát most már rokonszenvesek is maradnak, bármit vagdalnak is a fejéhez.

A szőke diáklány apró, fehér tenyerét a riporter öklére fektette.

— Én azt tanácsolnám az emberiség részeges lelkiismeretének, hogy jelentkezzen elvonókúrára.

A riporter ijedten kapta fel a fejét:

— Ezt komolyan gondolja?

— Sőt, nagyon kérem, hogy tegye meg!

Elnézett a fejük felett, majd önmagának is váratlanul így szólt:

— Holnap reggel megölök egy lányt.

— Azt a szőke színésznőt? — kérdezte szelíden a barna.

— Ismerik?

— Az előbb még együtt ültek a Narcisban, igaz? Aztán maga valamiért megsértődött és elrohant...

— Együtt ültem vele?

— Igen.

— Egy asztalnál?

— Természetesen.

— Maguk is ott voltak? — kérdezte Bán, s érezte, hogy homlokát kiveri a verejték.

— Ott. Nem látott bennünket?

Bán Samu csak jóval később szólalt meg.

— Tudják, hol van az az intézet?

— Tudjuk — válaszolta a szőke.

— Bekísérnének oda valamelyik nap?

Egyszerre feleltek:

— Miért ne! Akár holnap isi

Egy papírlapra felírta a telefonszámát.

— Minden délelőtt otthon vagyok. Ha a tanácsukat komolyan gondolták, hívjanak fel. Fizetett, és elköszönt. A barna még utánaszólt:

— Ma már nem iszik, ugye? Nagyon kérem, ne igyon!

Esdeklő tekintet. Kis naiv, kéretlen őrzőangyalok.

Mennyire nem ismertek ti engem ...!

Odakint zuhogott az eső.

Csuromvizesen érkezett haza, orkánját az előszobában hagyta, s hozzálátott a teafőzéshez. Meggyújtotta a gázt, feltette a vizet.

Csöngettek.

Kinézett a kémlelőlyukon. Kiskuti vizesen fénylő arcát látta profilból. Némi habozás után nyitott neki ajtót.

— Szevasz ...! Igen kelletlenül nyitottad ki.

— Fő, hogy kinyitottam, nem igaz? Itt alszol?

— Feltéve, ha nincs más vendéged ...

— Ma szerencséd van ... Eredj a szobába. Mindjárt megyek én is.

Két csésze teát csinált, és bevitte. Kiskuti ekkorra már a rumot is kiemelte a bárszekrényből. Nyilván bele is kóstolt. Milyen otthonos! Bán elég ingerült képpel tette le a tálcát.

— Tölts!

— Kösz. Nincs valami jó hangulatod.

— Ne törődj vele! Igyál.

Tulajdonképpen örült Kiskutinak, aki a legjobb barátja lehetett volna, ha ő, mármint Bán, képes lett volna bármiféle baráti kapcsolatra. Kiskuti örök tréfamester volt, az utolsó igazi bohém, legalábbis abban a körben, ahol mozgott. Bán tudta róla, hogy