Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Zs. Nagy Lajos: Vigilia
Negyed kilenckor felállt és fizetett. Felöltötte orkámkabátját, megvárta, amíg a pincérnő átmegy a másik helyiségbe, s egy halk „Jól van, Szilvia!“ sóhajjal fellépett a szomszéd asztalra. Várt, amíg a bozontos szemöldökű feltekint rá, s akkor belerúgott a képébe. Ezután nyugodtan kisétált az ajtón. Előbb futni akart, de aztán dacosan megtorpant. A bejárat előtt ökölvívó állásba helyezkedett. Nem jött iki senki. Bentről ordítozás, sikoltás, pohárcsörömpölés hallatszott. Benézett az ablakon. Szilvia a férfi véres arcát törőlgette. A pincérnő egy pohár vízzel állt mögöttük. X Beült a Krymbe, és kávét rendelt. Hallgatózott. Befelé hallgatózott, abba az irányba, ahol a lelkét sejtette. Semmi, csak a fene nagy csendesség. Csontos öklére bámult, amint az az asztal lapján nyugodott. Felemelte a csészét. Nem, még csak nem is reszket a kezem. Fintorgott. Semmi izgalom. Mint aki túl van mindenen. Bán Samu riporter beleúszott a Nirvánába. Behunyta a széniét, és elvigyorodott. Újra látta, amint Szilvia lemossa a bozontos szemöldökű arcát. Jószívű lány vagy, Szilvia, motyogta maga elé, de aztán összeszorult a torka. Körülnézett. Megint rengetegen ültek körülötte, mint a Narcisban, itt is egy sereg kövér combú lány, egy sereg feszülő pulóver, csak Szilvia hiányzott, meg az ismeretlen férfi. Micsoda gyáva pasas! Pedig olyan széles a válla, mint egy súlyemelőé. S ilyen alakkal cserél fel engem Szilvia. Talán bizony a szemöldöke miatt? Talán éppen ez izgatja a nőket? Később fizetett, és elindult a kijárat felé, de megérezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Két lány ült pár lépésnyire tőle. Kerek szemmel figyelték Bán Samut. Amikor a tekintetük találkozott, kedvesen elmosolyodtak. Egyiküket mintha ismerné valahonnan. Hozzájuk lépett. —• Jó estét. Várnak valakire? — Ha csak magára nem ... — Leülhetek? — Tessék, Bán elvtárs. Hát így. Ezek ismernek. Sőt: elvtársaznak. A szépségük lélegzetelállító. Mellük majd átszúrta a feszes pulóvert. Többet nem is látott belőlük, de a barnábbnak a teljes alakjára emlékezett valahonnan. — Bölcsészek? — Honnan tudja? — Könnyű kitalálni. Túl okos arcot vágnak... Mit isznak? Csak a vállukat vonogatták. A pincér türelmetlenül topogott az asztalnál. A riporter két fröccsöt rendelt. Nem tudta, miért éppen fröccsöt, s magának miért semmit. — Bán elvtárs nem Iszik? — Bán elvtárs már eleget ivott. Bán elvtárs egy hülye, notórius hülye alkoholista, ha éppen nem tudnák — vágta oda. A barna, akivel már találkozott, gyöngéden megérintette a karját. — Valóban, rég meg akartam már kérdezni, hogy miért iszik annyit. — Hogyan? Talán láttak már részegen? — Nem is egyszer — felelte a barna, s tündöklő szemét a riporter arcára függesztette. Mondja, miért teszi tönkre magát? — Nem kérdezhetnének valami okosabbat? — csattant ingerülten a riporter hangja. A szőke válaszolt: — Ideges, tehát igazunk van. — Süssék meg az igazukat! Mire mennek vele? Tudják, mi az a vigilia? — Sejtjük. — Éjjeli őrség. Virrasztás. Az alvó emberiség, pontosabban: az emberiség alvó lelkiismerete helyett virrasztók éjszakáról éjszakára. — Az írásai alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyképű — mondta halkan a szőke. A barna még hozzátette:
