Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - FIGYELŐ - Kmeczkó Mihály: Hintázom a seholsincs ágon (Új égtájak, Occidental Press, Washington)

s nem cél. A költő — beléje áramlott eddig a világ, most — szétárad a világba, a katasztrófa ellen:

„E földi taposómalomban pár hangyát én is eltapostam: feketedő vérük sötéten beárnyékolja minden földi léptem.“

(Keszel István: Hangyák vére)

A költő mérföldkőhöz ért. „Ügy fogynak a képek, hogy sokasodnak. Sietni kell, hogy sorsunkat betöltsük." (Gömöri György: Montázs} Az értelmet vádolja: „Kétarcú bálvány“. (Makkai Ádám: Nem ember ellen) „Paradicsomot / mely bennem is van látnom nem szabad" (Ba- kucz József: Szonett) „...és továbbfűzöd a gondolatot / álmodban is amikor felnyög a föld ... / ... látod a hideg / űrbe rakott egykedvű szemeket és hirtelen bár száraz lett a torkod / megérted és kimondod, amit még csecsemő-markod- ban tetovált /valaki / erőszakos / halál." (Bakucz József: Ha továbbfűzöd a gondolatod) Mert „életünk néha egy szóban megméretik" (Gömöri György: Márciusi nyugtalanság), de legalább „megettük szeretett apónkat. / Testvériesen: egyenlő falatokban / ... őbelé már nem halunk bele". (Gömöri György: A szertartás után)

S mi következik erre: „6 szomjúság a záportól zengő eresz alatt". Sajnos, a szomjat oltó, a „szabadság az összes sötétben a legnépszerűbb áldozat..." (Horváth Elemér: Egy fehér néger naplójából) A költő azonban nem pusztulhat el: bár „Bezárt vad kertben áll a lélek“ (Bakucz József: Pastorale), „mintha ébrednék árnyékaimban is" (Horváth Elemér: Egyre simogatóbban). S perel a csendéletté váló emberi lelkekkel, melyeknek mindegyike „kultúrált kicsi zajokkal, tóval, — a tó tejüvegből — harangszóval, holddal-tele táj.“ Szinte biblikus megszállottsággal mutatja fel önmagát:

„Íme az Ember, ki a szabadságért

mindent magára vállalt,

még azt is, hogy NE osztozzék

a szükségtelen bűnben

Benne nyer értelmet... a táj... a csend."

(Gömöri György: Asconai elégia — Déry Tibornak)

Talán most sikerül megértenünk a külföldön élő magyar költőt, aki „a szabadságért mindent magára vállalt“: „Hintázom a seholsincs ágon." (András Sándor: Józan vallomás) Világlakók —-----b

enne nyer értelmet — a maga ellentéteivel, végleteivel — a világ:

„a víz élet s a víz halál belémsüllyed és belésüllyedek bennem csobban és benne csobbanok szétszedi étkem és szétszedi étkül a víz élet s a víz halál úszom“

(András Sándor: Dal)

Az ilyen ember a szerelmet is a világhoz, a mindenséghez méri:

„kezed tested a hozzámhajló vajon mennyi lemondást ér meg amíg szeretlek türelmemben vajon mennyi lemondás fér meg rámnézel nem érted nem értem mi az úristenhez is mérlek

kezed annyit ér amennyire tartom a világ árverésén"

(András Sándor: Józan vallomás)

Ugyanezt tükrözi az antológia költőinek nyelve, stílusa Is. Számukra nem eszköz a nyelv: műhely, amelyben megszületik a legcélszerűbb kommunikáció. A nyelvvel nemcsak kifejeznek: saját másukká formálják — öntörvényű világokat építenek belőle. A legmarkánsabb példát erre Siklós István és Papp Tibor versei szolgáltatják.

Hadd zárjam ismertetésemet az antológia előszóírójának soraival: „Egyszer bizonnyal el fog jönni az idő, amikor a magyarság is, mint minden művelt nyugati nemzet, külföldön élő költőiben- íróiban nem renegátat, ellen-magyarsá- got, káros miazmát lát majd, hanem csak azt, ami: külföldön élő íróit, költőit."

Kmeczkó Mihály