Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - FIGYELŐ - Kmeczkó Mihály: Hintázom a seholsincs ágon (Új égtájak, Occidental Press, Washington)
(Sulyok Vince: Emberenkívüli magányom) „Ö, eszelős idők, kik szétzúztátok rí meimet-formái mat, hogy csupasz, dísztelen, fekete szó maradjak.“ (Sulyok Vince: Eszelős idők) „Saját szakadékod szélén tántorogsz, csak zuhanásod mérheti: hol a vége" (Nyéki Lajos: Óda a nyelvhez) Az elidegenedés nagyon jó táptalaja a nyugaton ma nagyon divatos buddhizmusnak — illetve a nirvánának. A vágyakról való lemondás és a befelé fordulás, az elmélyedés igaz embert és költőt avat a külföldön élő magyarból. Az ő „nirvánája“ azonban nem divat: szükséglet; s nemcsak az „emberré avatás“ ceremóniája, hanem főleg a közte és a világ közt tátongó űr áthidalása: életforma: „láss meg az Osztódó s lobogó pillanat ütemében ... ÖM sNeved íze a dolgok mélyére szivárog“ (Siklós István: SKarom felső izmán fekszik a fej tömör tömege) „kővé fokoztad rostjaid elhiszem hogy mélyebb vagy te nádasomban veszteglő minden vadvizeknél sisteregsz mint a rakéták mint vége- nincs test láthatatlan légcsavar a föld felé belefelejtkezve egy darázsba valóságot cserélve (Papp Tibor: Homlokunkat egymásnak feszítve) Mint a rémült embernek a könnyebbítő vagy felszabadító sikoly, a külföldön élő költő számára ugyanaz a „költői nirvána“: az elidegenedés utáni lépcsőfok, a mágnes, amely az emberbe gyűjti a széthulló világ darabjait, hogy ott újra építhesse. így válik a külföldön élő magyar költő egyszerre kozmopolitává és internacionalistává: „Ahol egy pillanattal még zöldebb a fű oda leülni is érdemes ahol csak kő van, jégcsiszolta gránit ott feltűnés nélkül lehet meghalni ahol föld van, jó korhadásszagú ott szilvafának lenni jobb s ahol a víz fátylát a partra dobja ott házat kell építeni gerendamozdító csodálkozással hogy többek között értünk is lehet az ember nélkül kezdődött világ." (Vitéz György: Ahol) ,,Keverednek bennem az évek az életek és a népek közfaltalanul szabadon" (András Sándor: Vizek partján) „Szemernyi életed boldog önátadással oldódjon szét az időben. Adj ízt a sejtelemnek!“ (Készéi István: Só) „Ügy éljél, mint akire a legutolsó pillanat gyújtóbombája rászakadt. Ügy írjál, mint aki egy villanásnyi-robbanásnyi gyújtópontnyi pillanatra fellobbantja a lét minden lángját, tüzét. fis egy kiterjedéstelen de végtelen pontba sűríti életét..." (Készéi István: Írásjelek) A legfelső lépcsőfok tehát az internacionalizmus. Ha már kiállta az emberségpróbáját, ennek lovagjává üti környezete a külföldön élő magyar költőt. Az internacionalizmus viszont mindig a baj- társiasság és féltés fogalmát asszociálja az emberben. Nem véletlen, hogy a külföldön élő magyar költő így jut el az az emberiség féltéséig. Úgy érzi: „hirtelen megszűkül az Idő mint a kinőtt télikabát“ (Vitéz György: A költő halála) A „nirvána“ tehát csak eszköz volt,
