Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - DISPUTA - Mészáros László: A kritika körül

Honnan veszi a kritikus azt a bátorságot, hogy nyugodt szívvel állít valamit egy műről? A kritika értékelés. Ha az érték nem más, mint valaminek az ember életterében elfoglalt helye, funkciója, akkor az ember értékelő viszonyban van az egész világgal. S mivel egy mű nem más, mint a valóság, a világ egy része (ténye), bárki állást foglalhat vele kapcsolatban, vagyis értékelheti. A probléma az értékelés szintjére összpontosul. Egy mű csak akikor „jelent“ valamit az olvasó (a konzumens) számára, ha az azt mint művészi (irodalmi) alkotást szemléli. „Az esztétikai minőség csak a maga »elemében« minőség, csak akkor, ha esztétikai értelemben tudatosítják" — mondja Eugen Simúnek. A mű esztétikai realitása összeegyeztethetetlen másféle (például fizikai, akusztikai — de akár ideológiai) realitásával. Megint az elioti két kérdéshez jutottunk. Ha tehát feltételezzük, hogy a kritikus megfelelő irodalmi műveltséggel rendelkezik — de ne feledjük, hogy a kritikához nem csak irodalmi szakműveltség kell —, akkor éppen ez a műveltség a kritikus „harci támaszpontja“, ahonnan „bevetésre“ indulhat az irodalom különböző jelenségei ellen. Az irodalomkritika keretén belül problematikus lehet még a kritikus „nézőpontja“ — impulzív, expresszív, szintetizáló, formális, esztetizáló, komplex kritika stb. —, de ha átverekednénk is magunkat ezeken a kérdéseken, végül mindenképpen eljutnánk a kritikus személyéhez, egyéniségéhez, ember-egészéhez. És itt meg kellene állnunk, mert nem törhetjük be a kritikus fejét, hogy megállapítsuk: miért tetszik neki ez vagy az — és más miért nem. Mi a szépség? Szép az, ami nekem tetszik — mondaná a kritikus, ahogyan a költő ars poétikája csak ennyi: a költészet én vagyok. Szubjektivizmus? Természetesen: erről a szubjektivizmusról nem lehet lemondani az emberi minőségről való lemondás nélkül. Egyszerűen azt is mondhatnánk, hogy a kritikus egyetlen normát ismer: a saját ízlését. De megint emlékezzünk: nem könnyű az ŰT ahhoz az ízléshez.. .

És ha már a kritikus „lényénél“ tartunk, még ennyit: nem is olyan biztos, hogy „a kritikus“ valóban KRITIKUS-nak tartja magát. Lehet, hogy csak „alkalmi kritikus". Néha a kritikus egyszerűen van. Mint Tőzsér mondja: „vagyok, mert lettem, / mint dér az ágon: / megkérdezetlen“.

7ul Klee: Aki önmaga elől menekül