Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - DISPUTA - Mészáros László: A kritika körül

„esztétikailag" hány „pontot“ kaphatna a vers. Mert tulajdoniképpen a műalkotás ilyen elemzése nem értékelés. A túlzott formai hozzáállás az értékelés szempontjából neutrális. (Ahogyan például a közgazdaságban a legprogresszivabb matematikai módszerek sem helyettesíthetik az Értékelő és határozatokat hozó, tehát döntő embert.) Kétségtelen azonban, hogy a módszer segítheti az értékelést, ha kiinduló pontjává, segédeszközévé válik.

Minden művészi alkotásban önmagunkat keressük. Az ember beleszületik egy konkrét realitásba (egzisztencialista terminológiával: „ki van vetve“ a világba). Ennek a valóságnak konkrét, „működő“ értékrendszere van, és amikorra az ember megtanul gondolkodni, akkorra ez az értékmező már elfogadtatott vele bizonyos értékeket, normákat, előítéleteket stb. Az öntudatra ébredő ember első reakciója a szökés, az öntudat előtti „állapot“ megtagadása, felrúgása. Az ember maga akar látni, tenni, értékelni stb. Az első pofont a világtól akkor kapjuk, amikor rádöbbenünk, hogy milyen keveset tudunk, hogy alig ismerjük önmagunkat és a világot. Ez a „megismerési barrier“ többször is visszavet bennünket az öntudat előtti állapot hangulataiba — az ID dominál bizonyos időszakban —, de a megismerési vágy nem ismerheti a kudarc érzését. Ojra meg újra támadnunk kell a tudás barikádjai ellen. És ezekben a csatározásokban rádöbbenünk: nem szökni kell, nem tagadhatjuk meg önmagunkat, mert egyik napról a másikra lehetetlen megváltozni, hanem vállalnunk kell önmagunkat, és az öntudat előtti énünk egyre mélyebb megismerésével formálnunk kell magunkat az általunk elképzelt ember képére. Ha majd aatán így feltártuk azt az értékmezőt, amely formálta öntudatunkat, nekifoghatunk az értékek megváltoztatásának.

Ha elfogadhatatlan is ez az eljárás, hogy a kritikust odaállítják valamilyen „posztra“, mégis joggal kérik számon tőle az állásfoglalást. A kérdés az állásfoglalás deklarálása köré összpontosul. Ha egyéniség a kritikus (a művész), előbb vagy utóbb eljut az elkötelezett magatartáshoz, a leghaladóbb világnézeti, filozófiai rendszerhez, és nem kell tőle szüntelenül számon kérni az elkötelezettségeit. Egyesek ugyanis úgy képzelik el az elkötelezettséget, hogy az íróktól azt kívánják: úgy lássák a világot, mint ők. Ez azonban lehetetlen: vagy a saját szemével lát az író (a kritikus stb.), vagy nem is lát: szemét „transzplantálták“. Tehát nem akármilyen elkötelezettséget, hanem emberi magatartást minden körülmények között! Ez nem individualizmus, hanem egyéniesítés. Az ember nem elsajátítja, hanem kialakítja a maga világnézetét. Pontosabban: világlátását, mert nemcsak nézni kell a világot, hanem látni is. És a világot mindig ÉN látom, és mindig máshogyan, mint a többiek. A marxizmust nem lehet „megtanítani“ — át kell élni a hozzá vezető utat. Továbbá: a marxizmus nem Marxszal kezdődik — és nem csak vele folytatódik.

Az irodalmi mű valóságában azt a valóságat keressük, amelyet a modern marxista filozófia így fogalmazott meg: A valóság az ember és a világ dialektikusán polarizált totalitása. Ha tehát ezzel a valóságigénnyel közelítünk egy műhöz, akkor kétségtelenül a lét totalitását kell „számon kérnünk“ az alkotótól is, de — a dialektikához hűen — nem szabad figyelmen kívül hagyni a lét polarizált voltát sem. Az irodalomkritika számára ebből törvényszerűen következik a mű komplex megközelítésének a szükségessége. Ez a követelmény azonban természetesen nem alkalmazható minden konkrét

— vagy részleges — kritikánál, már csak azért sem, ment nem minden mű engedi meg az ilyen megközelítést. A kritikus csak akkor fog komplex kritikát írni, ha a műben megsejti a lét totalitását. így aztán majd a mű és a kritika kiegészíti egymást — dialektikusán szemben állva — a valóság megmarkolásában. A művészettől egyszerűen azt várjuk, ami hiányzik nekünk.