Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - DISPUTA - Mészáros László: A kritika körül

élménye, annál Jobban az intellektus élményévé válik a mű. A kritikus egyre jobban sejti, hogy mi a költészet, és egyre jobban érzi, hogy milyen a jó vers. A kritikus egyszerűen magából a műből absztrahálja ki azokat a kritériumokat, amelyek alapjain aztán megítéli a művet. Az irodalomkritika célja tehát nem az, hogy valamilyen „posztról“ szórja a villámokat, ilyen vagy olyan dogmák, törvények szerint ítélkezzék az egyes művek fölött, hanem mindig, újra meg újra — minden új, valódi műnél — fel kell tennie önmaga számára azt a két elioti kérdést. Mert hátha ma már nem az a költészet, ami tegnapelőtt volt, hátha ma már más a jó vers, mint tegnap! Az irodalomkritika korlátait pedig elsősorban a kritikus — a kritikai szellem — korlátai jelentik. Gondoljunk az Ezeregyéjszakára: a szellem megfoghatatlan ugyan, de rabságban tartható.

Kritikát írni tulajdonképpen nagyon egyszerű: elolvasok egy könyvet, elgondolkodom rajta egy kicsit, aztán leülök, és írok. Tehát: olvasás — gondolkodás — írás. E három tényező időaránya különböző lehet. Általában többet olvasok, mint írok. Máskor any- nyit gondolkodom, hogy az írás már el is marad. Néha a gondolkodás is elmarad, mert bár az ember mindig képes gondolkodni, de nem mindig tartja érdemesnek.

Természetesen, a kritikus is megkrltizálható, csak éppen a kritikus nem sokat törődik a személye elleni kritikával. Egyszerűen: vannak hangnemek, amelyekkel nem lehet vitázni.

A kritikus értelmezéseivel, módszereivel, tévedéseivel lehet vitázni, kételkedhetünk a kritikus „kritikusi mivoltában“ is, lehülyézhetjük őt, stb. — de nem szabad elfojtani a kritikát. Ha a költőt „nehéz" megérteni, miért lenne „könnyű“ megérteni a kritikust?

Ha a költő tökéletesen meg lenne elégedve a világgal, nem írna verset. Ugyanez vonatkozik a kritikusra is. A költő „hálaéneke“ mindig csak kompromisszum a lét érdekében. A művésznek elsősorban a művészethez kell hűnek maradnia. Háfiz legreme- kebb borverseiben is benne van az elégedetlenség: elfogy az ital, rövid az éjjel, múlik az élet, stb. Valahol azt írtam, hogy a panasz jobban illik a költőhöz, mint a dicséret. De a költőnek az élet költőjévé kell válnia. A romlás virágaiban is van dialektika. A spleen karmaiból azonban szabadulnunk kell. A „gondálarcoiktól“ is szabadulnunk kell. Egyetlen gondunk lehet: a világ. De ez a gond nem lehet álarc, ez a gond a mi valódi arcunkon szánt barázdákat.

A kritikusnak a mű egészét kell értékelnie, és az alkotó egész emberi mivoltához kell szólnia. A kritikus esztétikailag érzékeli a művet, de nem csak esztétikai szempontból értékeli azt.

Hogy őszinte legyek, meglehetősen szkeptikusan nézek a különféle tudományos elemző módszerekre az irodalomkritikában. Elismerem, hogy a kritikusnak főleg a műre kell összpontosítania, hogy a puszta esztétikai dimenzió is lehet kritikai értekezés tárgya, de ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kritikának egyúttal az olvasóhoz és az alkotóhoz is szólnia kell. Persze, csak szélesebb, társadalmi, szociológiai relációkban, mert végeredményben a kritikát is „realizálnia“ kell. Nem hiszem, hogy a költőnek valahogyan is használ annak a megállapítása, hogy milyen mássalhangzók vannak túlsúlyban versében, milyen magánhangzók hiányoznak, és hogy