Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Kmeczkó Mihály: Versek
Kmeczkó Mihály szederinda UTCASZEGLETEN ÄLLTÄL AKÁR A FAGYLALTOSBÖDÉ MEG- szólítottak idomaid a nagy szomjúságtól kicsurrant egypár szerelmes szavam hófúvás volt a combod gyönyörfürtök értek zamatossá égető hidegében vízbe dobott parázs vagy míg a csend kristályait keresed mozdulatok tanakodnak testeden gyújtóssá töröd melleden a sugarakat hogy izmaimba rejtőzhess ÁRADNI KÉSZÜLŐ VÉRED MUSKOTÁLY emléktársadalom rólad beszéltek puha koccanással a kövek fű csak azért nőtt hogy illesse csókkal a talpad álmomban a kalap fejed nélkül jelent meg tenyeremen és talpamon kisarjadt a fájdalom röpcédula-csomókkal lopakodott a köd kapualjakban kerítések tövében összekoccantak kimondatlan gondolatok eltörpült életét nyelvével toldozgatta a múlt paragrafusfogát rámvicsorította börtönfal-testével rámtekeredett tüdején ablakok nyíltak immár demokrácia nyakalta a kidugult hajszáleret bordái vézna kérdőjelek ha múltjára gondol végső perccé tömörülnek sejtjei csodálatos költeménnyé alakítják a fogalmakat melyek futószalagos emléktársadalomban dideregnek öregek SZEMÜK LÖHEREV1RÁG PÓRUSAIKBAN HIGANYKÉNT FÉNYLIK a csend alvadt tinta a vérük csigolyáik közt emlékek jajdulnak mosolyogva törlik le róluk a port fáznak az idő sziklái közt behunyt szemmel ÖLELGETNÉK A FÖLDET MOZDULATUKAT GYÖKEREK LEGELIK kagyló kinyíltál mint egy mosoly a várakozás vázája ízeiddel telt sejtjeink akár a napsütött jégkristályok összesimultak gondolataid rejtélyes csillagrendszerek zárt vagy mint kövekben a némaság ott fogunk találkozni ahol a halak elfelejtenek úszni s ciripelni a tücskök ahol a csend időtlenségbe árad
