Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Zsilka Tibor: A kifejezések esztétikájáról
Zsilka Tibor František Miko A kifejezés esztétikája (Estetika výrazu. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo 1969; a nyitrai Irodalomkommunikációs Kabinet kiadványa) című könyve a szépirodalmi művek esztétikai sajátosságainak a leírásával, az esztétikum mibenlétének a felfedésével foglalkozik. A szerző már a bevezetőben megállapítja és leszögezi, hogy az esztétikum nem elementáris sajátossága a szövegnek; csak a témával összefüggő emocionális, expresszív, stb. stiláris kifejezőeszközök által fejeződik ki, e komponensekben van intim módon elrejtve. S éppen ezek a stiláris együtthatók determinálják a szöveg esztétikai erejét, értékét. Miko kutatási területének a nyelvből eredő és származó esztétikai sajátosságok felgöngyölítését és „tettenérését“ választotta főképpen, de a szövegek nyelvi analízise sehol sem mentes a témával, a nyelven kívüli „világgal“ való összekapcsolástól s összeegyeztetéstől. A funkcionális szempont itt tehát nem deklaratív kinyilatkoztatás csupán, hanem valóban döntő és meghatározó kritérium a mű témája és e téma nyelvi eszközökben realizálódó jelentésének, mindenfajta mondanivalójának a megfejtésére, identifikálására. S éppen az egyes nyelvi eszközök és stilisztikai sajátosságok funkciójának és funkcionálásának a leírása és empirikus meghatározása az, ami Miko könyvében új, s ami e könyvet értékessé teszi. De vajon mi is az alapja Miko sajátos, eleddig ismeretlen stilisztikai koncepciójának? Legnagyobb érdeklődésre kétségtelenül kifejezésrendszere (lásd az ábrán) tarthat számot, hiszen nemcsak stíluskoncepciójának, hanem esztétikai felfogásának is ebben rejlik a nyitja. A kifejezésrendszer (výrazová sústava; Ausdruckssystem) mindmáig egyedülálló kísérlet arra, hogy az irodalomtudományban és a stilisztikában már régóta használt szakkifejezések koherens rendszerré ötvöződjenek s álljanak össze. A rendszer a jakobsoni bináris oppozíciőkra emlékeztető módon épül fel, de az alapkategóriák (operativitás — ikonitás) megértését főként Kari Bühler organon-modelljének az ismerete teheti lehetővé. A nyelv Bühler által meghatározott funkciói, az ábrázolás — felhívás — kifejezés közül azonban Miko az utóbbit nem tartja alapvető és elsődleges funkciónak, csak az operativitás továbbfokozott válfajának. De a felhívás is csak az operativitás realizálásának fokaként kap helyet a ikifejezésrendszerban. így a kifejezésrendszer modelljének alappillére és magva az ikonitás (ábrázolás) és az operativitás között fennálló pppozíció. A szerző szerint az operativitás és az ikonitás közötti különbség a beszéd elsődleges stilisztikai ellentétét alkotja. Operatív kifejezésmódról szerinte akkor beszélhetünk, ha a hangsúly az információátadó és az információátvevő közt létesült kommunikációra helyeződik, tehát a gyors és közvetlen hírközlés, illetőleg hírtovábbítás válik primőrré, elsődlegessé. Ebből eredően Miko az operativitás realizálásának három fokát különbözteti meg: a közlést, felhívást és az értékelést. Az információátadás legegyszerűbb formája a hírközlés, ennél bonyolultabb és stilisztikailag pregnánsabb a felhívás és az értékelés. Persze, a kifejezésrendszerben az operativitás a beszéd funkciójának aspektusai szerint is tovább differenciálódik. A differenciálódás alapjául a szociativitás (társadalmi aspektus) és a szubjektivitás (egyéni aspektus) szolgál, amelyek beszéd- vagy szövegbeli jelenvalóságát, meglétét úgy kell elképzelnünk, hogy ha az egyik közülük érvényre jut, akkor a másiknak törvényszerűen háttérbe kell szorulnia, erejét kell vesztenie. A szociativitást sok tekintetben a társadalmi etikett korlátozza és szabja meg, s főleg abban az esetben dominál, ha túlságosan ügyelünk a meglevő normákra, előírásokra, szokásokra. íme, két mondat illusztrálásképpen arra, amikor teljes mértékben előtérbe kerül a hírközlés szociatív (társadalom- közösségi) szempontja, aspektusa: „Parancsoljon helyet foglalni!“; „Tessék szíves lenni leülni!“ (Persze, ez csak akkor igaz, ha a kifejezett tartalomhoz hozzáidomul a beszélő hanghordozása is.) A szociativitás határesete a konvencionalitás, amely az irodalmi alkotásokban közismert és elnyűtt sémák, szerkesztésmódok, kifejezőeszközök használatában gyökerezik. a kifejezések esztétikájáról
