Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Grendel Lajos: A híd

— Ha te ezt annak nevezed, akkor tényleg megloplak. Másodszor is.

A Szakállas hangja nyugodt volt. Kíméletlenül nyugodt. Ott állt a két íűzfa között, mintha testőröik között állna. János sírni szeretett volna, öklével a Szakállas arcába csapni, kicsavarni kezéből a fegyvert, és a hidra rohanni.

— Jobban gyűlöllek, mint azokat — mutatott a város felé.

A Szakállas sarkon fordult, lecsúszott a meredélyen, le a folyópartra. Sokáig sétált, aztán megfürdött. János irigyelte a Szakállas nyugalmát. Nem, nem gyűlölte őt, csak elkeseredett volt. Tudta, hogy meg kell halniuk, de szerette volna a Szakállast túlélni legalább néhány perccel. Abban reménykedett, talán mégse tér vissza. De a légiósok nem lőttek. Amikor a Szakállas sértetlenül visszajött, még sivárabbnak tűnt minden.

— Hány töltényed van? — kérdezte tőle.

— Három.

János levetette zubbonyát; a gyenge szél kellemesen megcsapta a hátát. Tompa, fásult örömet érzett, mintha vigasztalná valaki. Még mondani akart valamit, talán csak annyit, hogy semmije se volt az életében, de lehet, hogy csupán a Szakállas hangját szerette volna hallani.

Amikor megfordult, senkit se talált maga mögött. A Szakállas a hídon állt, jobb kezében a puskával, bal kezével a korlátra támaszkodva. Mintha a túloldalra indult volna, megalázkodva, kegyelemért könyörögve. Vagy a hídon akar meghalni? Az ő hídján?

János a lövéstől maga is megijedt. Az iszonyat azonban pár pillanatig tartott csupán, s mire a hídra ért, már boldog volt. Életében először kimondhatatlanul boldog és elégedett. Felült a korlátra, s még akkor is mosolygott, amikor elvitték.

— Azt hitték, hogy azért öltem meg, mert a felettesem volt, és belekényszerített ebbe a háborúba — mesélte keserűen azután, hogy a hadbíróság fölmentette.

Legalább egy félévbe tellett, míg újból kimerészkedett a folyóhoz. Sokáig bámulta a hidat, s minél tovább nézte, annál erősebben gyűlölte.

Paul Klee: „Szindbád a tengeren" című fantasztikus vígopera harci jelenete