Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Grendel Lajos: A híd

retlen gyalogosra, aki zavarában igyekezett a szűk mellékutcákba bújni, vagy gyorsan eltűnni egy kapualjban. Ilyenkor aztán jót nevettek.

— Néha szerettem volna a háztetők fölé repülni, s lenézni az embereket, ezeket az apró türelmetlen hangyákat.

— Mindenkinek vannak gyenge pillanatai.

— Gyenge pillanatai? — csodálkozott el János. — Sikerült is. Néha sikerült. Tudom, mert olyankor sajnáltam az embereket. Danit is, téged is.

— Ezt még sose mondtad — méltatlankodott a Szakállas.

— Nem, mert csak pillanatokig tartott az egész. Pillanatokig, mint az, hogy most miénk a híd. A kettőnké.

— Hát kié?

— Egyikünké sem. Se a tiéd, se .az enyém, „csupán“ a kettőnké.

János valóban úgy érezte, még ez a híd sem az övé egészen. Mint ahogy a felesége sem volt az övé, csak egy darab Konrádné árujából. Amikor először járt az öreg kerítő- nőnél, nagyon megilletődött volt, és nem is sejtette, hogy innen szerez magának feleséget. Egy hosszú udvaron kellett átmennie, bámész öregasszonyok, fonnyadt mellű mosónők, közömbös (Kavargók, csupa ellenséges, idegen arc, csupa megvető tekintet között. Mintha sose akart volna véget érni az az út. Konrádné a szobájába vezette. Az összezsúfolt bútorok között moccanni is alig lehetett. A szoba közepén jelképesen egy pamlag állít, asztal vagy székek sehol, csak két bőrfotel az ablaknál és rengeteg szekrény. A falon fényképek, nevető lányarcok.

— Ezek már mind férjezettek — dicsekedett Konrádné, és büszkén elsorolta a nevüket. — Mindegyiket én adtam férjhez.

Sokat járt oda János, s nem véletlen, hogy a feleségét is közülük választotta. Rendes asszony volt, sose csalta őt. Mégis, János képtelen volt megmagyarázni, nem érezte igazán a magáénak. Mintha lopta volna valahonnan. Amikor a felesége meghalt, s ő újra elment a kerítőnő után, az udvariasan bár, de kidobta.

— Ha nem tudott rá vigyázni, a maga baja. Keressen magának máshol asszonyt!

— Utálatos pöffeszkedő nő volt — szólt közbe a Szakállas.

— Nem igaz. Ö volt a legbecsületesebb asszony a városban.

A Szakállas nem akart vitatkozni, inkább másra terelte a szót.

— Egy dologra nagyon kíváncsi vagyok, s ezt most tényleg meg kell magyaráznod. Miért gyűlölöd Évát?

— Mert engem szeretett, és tehozzád ment feleségül.

— De hisz te akartad mindenáron lerázni!

— Igen. De sose kértelek arra, hogy feleségül vedd.

A Szakállas nem tudott mit felelni. Éva üldözte Jánost a szerelmével, ha meglátta őt a kávéházban, az asztalához ült, elkísérte őt a lebujokba, sőt, még a bordélyházba is. Amikor aztán végre lekapcsolta őt, és elvette feleségül, János nemcsak az esküvőre nem jött el, de hetekig beszélni sem lehetett vele.

— Ügyet se vetettél rá, akkor mi bajod van vele?

— Nem is annyira vele, inkább veled.

— Velem? — hökkent meg a Szakállas.

— Becsaptál. Azóta folyton úgy érzem, hogy becsaptál.

Ebéd után, ahogy az várható volt, lövöldözni kezdtek a város felől. Ök alig lőttek vissza, takarékoskodtak a töltényekkel.

— Becsaptál és megloptál.

— Hagyd már a fenébe! — mérgelődött a Szakállas.

— Nem hagyom, mert most másodszor is meg akarsz lopni.

Olyan indulatosan mondta ezt János, hogy maga is összerezzent. Behunyta a szemét, azt hitte, így hamarább elmúlik ez a szédülés. Pedig nem szédülés volt, inkább egy kellemetlen felismerés okozta kétségbeesés: a tehetetlen ember félelme, azé, aki váratlanul új körülmények közé kerül, s nem tudja mihez kezdjen.

— Nem csoda, hogy elveszted az önuralmad — keresett magyarázatot a Szakállas.

— Semmit se vesztettem el, Szakállas! A barátom vagy, igaz?

— Igen.

— Dobd el a puskád! Én majd megvédem a hidat. A hidat is meg téged is.

— Meg tudom védeni magamat. Különben sem azért vagyok itt, hogy komédiázzak.

— Hát miért? Azért, hogy újra meglopj? Nem volt elég egyszer?