Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Grendel Lajos: A híd

Grendel Lajos-a -h-í-d--A hidat ketten őrizték, János és a Szakállas. A vörösök már visszavonultak, a várost elfoglalták a légiósok, csak ők maradtak a helyükön, mint két ottfelejtett szobor. Ritkán lőttek át a túlsó oldalról, ebéd vagy vacsora után, mintha az emésztésüket segítené elő a lövöldözés. Mindketten tudták, hogy meg kell halniuk.

— Szakállas — szólt János a bajtársához —, ez a híd a miénk. Csupán a miénk.

A Szakállas a fűben hasalt, a víz egykedvű csobogását hallgatta, és úgy érezte, valóban övék a híd. De nemcsak a híd. A folyó, a fűzfák, az apró kavicsok, a szétszórt kagylóhéjak, minden, ami lőtávolban van.

— Nézd — mutatott a híd alá —, sárga virág!

János leült mellé, végignézett a folyóparton. A sárga virág magányosan állt a kavicsok között, mintha valamelyik fürdőző tépte volna le a mezőn, s állította volna oda a két kő közé.

— Hogy került az oda? — csodálkoztak el mindketten. Aztán a híd alá kúsztak, és a saját szemükkel győződtek meg arról, hogy a virág, bármilyen hihetetlen, ott eresztett gyökeret távol a mezőtől, a kavicstenger közepén.

— Milyen virág ez? — kérdezte a Szakállas.

— Nem tudom.

Nem ismerték a mezei virágokat, városban laktak, ott élték le gyerekkorukat, ott nősültek meg, onnan vitték őket a frontra, s eddig a híd is csak úgy élt emlékezetükben, ahogy a túlsó oldalról, a kertek mögül látták. Akkor még nem volt folyóparti sétány, csak egy poros gyalogút, amin reggelente a parasztok igyekeztek napszámba.

— Én ezért a virágért fogok harcolni — határozta el János.

— Én is — lelkendezett a Szakállas.

— Jól van — egyezett bele János —, én akkor a folyóparti fákért.

— Én is.

— Én a madárfészkekért.

— Én is.

János elkedvetlenedett. Tudta, bármiért akarna is harcolni, a Szakállas is azért fog, hisz itt minden a kettőjüké. A híd is.

— Mióta vagyunk mi barátok? i- kérdezte János.

— Nagyon régen.

— Mégis, mióta?

A Szakállas elgondolkodott. Valóban régen ismerték már egymást, talán még mielőtt iskolába kezdtek járni. Eszébe jutott az az este, amelyen térdig érő hóban bolyongtak a külváros szétszórt házai, üres telkei közt, néha mélyebbre süppedve a pocsolyák mosta medreikben, ahol nyáron apró tavakként áll meg a víz.

— Akkor is azt szerettük volna, ha a miénk lenne a város. Csak a miénk.

— Ügy tűnt, mintha már napok óta havazott volna. Megállás nélkül. Te akkor azt mondtad, szeretnéd, ha mindent belepne a hó. Ha az emberek nem mernének kimozdulni a házukból, s az ablakokból se látnának egyebet, mint a faágakig tornyosuló havat. Félnének, és egyedül lennénetk. Még inkább egyedül, mint máskor. Ogy, mint mi.

— Mi nem vagyunk egyedül — tiltakozott a Szakállas.

— De igen, csak te még nem érzed.

Mindnyájan egyedül voltak, mindenki, akit jól vagy kevésbé ismert. Dani is, a félszemű kocsis, aki napestig szenet fuvarozott az ócska szekerén, aki szabad óráiban felültette az utcalányokat a bakra, és végigkocsizta velük a várost. Jánost is maga mellé ültette egypárszor, s ő ilyenkor mindig különbnek érezte magát a divatosan öltözött járókelőknél. Trágár nótákat énekeltek, néha váratlanul ráköszöntek egy-egy isme-