Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

A homokban az utolsó lépéseket futva tettem meg a tenger felé. Lihegve és lelkendezve gázoltam be a vízbe, míg a hullámok egészen átöleltek. Elszakadtam a talajtól, s belefúrtam magam a kristálytiszta kék víztömegbe. Minden pórusom csókokat váltott a sós vízcseppekkel. Viharosan szép találkozásunk estig tartott, s akkor kifáradva, boldogan ültem a vacsorához. Tavaly óta nem változott semmi, úgy éreztem, én magam sem változtam.

A hoteligazgató — aki nyár elején az árak iránt érdeklődő levelemre küldött válaszában Dear Sir-nek titulált, nem tudván, hogy a Katalin női név — megismert^ A személyzet között is találtam még régi embereket, bár nagy részük — szezonmunkás lévén — kicserélődött. Nem találtam az öreg Hüsszein kapitányt sem, aki rendszerint ott üldögélt a barlangodú bejárata fölé feszített ponyva alatti lapos, sótól fehérre mart sziklapárkányon. Hová lett a kék szemű, fehér hajú kapitány, aki azt magyarázta nekem, hogy a kommunizmus nem jó, mert a kommunizmusban yok para, yok Allah: nincs pénz és nincs Isten. Valószínűleg kis kunyhójában maradt, mert a nyomorúságos fizetésért nem tartotta érdemesnek, hogy a motorozni, csónakázni s más vízisportot űzni kívánó turistáknak a belépőjegyeit tépdesve, aszalódjék a nekem gyönyörű, de neki megszokott és semmit sem jelentő sziklaparton. Hová lett a fiatal Szaim, a hotel villanytelepének a manipulátora, aki panaszkodott nekem, hogy a havi 600 lírából alig tud szüleinek juttatni valamit, ő is épp hogy szerényen megél.

— Az — mondta —, az. — Kevés, nagyon kevés. Találkoztam vele később Izmirben, állása hol van, hol nincs, nősülésre, családalapításra nem gondolhat még, pedig lassan itt lenne már az ideje.

— És Németország? — kérdeztem. — Odakinn nagyon sok török munkás dolgozik, és maga szakember, miért nem próbálja meg?

Azt gondoltam, nem mondok ezzel semmi rosszat, de a fekete szemek olyan pillantást lövelltek felém, amelyekből azonnal megértettem, hogy jobb lett volna hallgatnom.

— Én itt akarok élni és megélni — mondta olyan hangsúllyal, hogy további érvelésemet, azt, hogy sokan, akiknek feleségük, gyermekeik vannak, meghozzák az áldozatot, és évenként, esetleg csak kétévenként egyszer jönnek haza hosszabb szabadságra, nőtlen embernek pedig mégis könnyebb a távoliét — lenyeltem. Nem volt mit tovább vitázni, akceptálnom kellett, hogy ő itt akar élni és megélni. Ki dönthetné el, melyik oldalon van az igazság? Az övén-e, vagy azokén, akik hosszú évekig az otthontól távol dolgozva zsugorgatják össze a pénzt, garast garasra rakva, míg egy kis családi ház nem kerekedik belőle, míg egy üzletet vagy műhelyt nem nyithatnak, míg együtt nincs a pénz a fiú főiskolai költségeire.

Az otthontól való elszakadás sok veszélyt hord magában. Probléma ez a régi ameri - kás magyarok óta a Csehországban dolgozó dél-szlovákiai magyarokig.

Ülök a parton, a homok és a víz találkozásának határán, és azzal szórakozom, amivel valaha, még a Garam partján ugyancsak örömest bíbelődtem: a nedves homokból életnagyságú emberszobrot formálgatok. Idős hölgy sétál arra, megáll, nézi, mint vesződöm, majd németül megszólít.

— Ön talán szobrásznő?

— Csak műkedvelő — felelem, és beszédbe elegyedünk. Ő a lányával van itt, és szívesen veszi, ha vacsora után csatlakozom hozzájuk egy kis tereferére.

Svájci németek, és az étteremben egy asztalnál ülnek egy idősebb svájci házaspárral. Kilenc óra tájt a teraszon egymás társaságában iszogatjuk a coca-colát s egész idő alatt azt hallgatom, milyen förtelmes helyre vetődtek. Mennyire primitív minden, pedig kemény frankjaikért arányos ellenértéket vártak. Bezzeg, tavaly Mallorcán vagy tavalyelőtt Tuniszban,.. Szidják a kosztot, a plázst, a személyzetet, a szórakozási lehetőségeket, a bazárt és egyáltalán semmivel sincsenek megelégedve.

Én a mi keménynek cseppet sem nevezhető koronánkra gondolok, és arra, hogy ezért a koronáért mégis szebb, tündökiőbb útiélményeket, többet, jobbat kapok, mint ezek a svájci kispolgárok kemény valutájukért. Bár valószínű, nem a pénzben rejlik a hiba. Képtelenek örülni, felfedezni azt a sok szépséget, amely lépten-nyomon