Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

Ezúttal nem a Boszporuszon, hanem a Dardanella-szoroson kelek át Európából Ázsiába. Éjszaka van, a sötét égen sziporkáznak a csillagok, a tengerszoros sötét vize pedig a fároszok fényét és a szabályosan ki-kigyúló piros és zöld jelzőlámpák csillagait ringatja. Puhán loccsan a fekete víz sűrű tömege az óriás komphoz, amikor autóbuszunk rágördül. A gépek, fogaskerekek, huzalok némán teljesítik kötelességüket. Csendesen siklunk a vizen, szinte lopakodva közeledünk a másik part felé. Nem is közeledünk, egy helyben állunk, Qanakkale jön lassan-lassan közelebb. Álmainkban teszünk ilyen csodálatos utakat a testtelen, anyagtalan sötétben, melyben a haladást csak a villanó, tűnő fények játéka érzékelteti.

A komp odaadással, szorosan simul Ázsia partjához, de a meghitt ölelés pillanatát profán zajok verik fel. Megindulnak a motorok, a kirakodás járkálással, hangos szóval jár. Qanakkale az éjszakai órák ellenére sem kihalt. Színes neonfények égnek, az egyik étteremnél megállunk teázni, megmozgatjuk egy kicsit üléstől elgémberedett tagjainkat, aztán a stewardess egy mozdulattal hátradönti ülésünk támláját, az út további részében nyugodtan alhatunk. Kikapcsolják a világítást, elhallgat a rádió, már csak a motor bugása hallik, és én megint meglelem a mennybolton a neonfények elűzte csillagokat. Ázsiai éjszaka. Néhány kilométer választ el Európától, s a fantázia más égboltot, más levegőt, más illatokat teremt. A közelben, néhol az autósztráda közvetlen közelében már az Égei-tenger hullámai csapódnak sistergő, gyöngyöző tajtékot verve a partokhoz. Jövök már, itt vagyok, megérkeztem — üzenem a víznek, aztán elnyom az álom.

Kora reggel kicsiny faluban ébredek. A kelő nap pirosra festi még a fák lombjait is. Alomittasan kászálódunk ki egy frissítő teára. A falusi templom csábító közelségben van. A kovácsoltvas kapun át bemerészkedem a dúsan burjánzó kertbe, melynek csalitos bokrai, virágai között kergetőzik a reggeli szél. Sajnálom, hogy csak pár percig maradhatok itt. Nem tudom, ismeri-e az olvasó azt az érzést, mikor az ember véletlenül becsöppen valahová, s úgy érzi, ez az a hely, ahol sokáig boldog tudna lenni. Az ilyen vágyaknak szinte soha nem engedhetünk, és így megmaradnak illúziónak. Továbbindulunk. A reggeli hűvösség úgy olvad szét, mint a fagylalt, s a felhőtlen égbolt nem ígér kegyelmet. Magunk mögött hagyjuk a kilométereket, én még a templom kertjéről álmodozom, mikor poshadt vadvíz és csatornák bűze csapja meg orromat. Ezt a jellegzetes szagot tavaly Izmir elővárosában éreztem, és most is biztosan jelzi, hogy rövidesen megérkezünk. A külvárost elhagyva a szag sem kísér tovább.

Izmir nem olyan harsány, mint Isztambul, nem olyan pompázatos, halkabb, meghittebb, európaibb, mégis törökebb, mert a nemzetközi sürgés-forgás nem keveri fel annyira, és nem födi el a nemzeti jellegét. Átszálltam egy kisebb autóbuszba, amely már korántsem volt olyan kényelmes, mint a távolsági busz. Ez vitt utam végcéljához, az Izmirtől mintegy 50 kilométernyire fekvő török faluba, amelynek közelében két éve nyitották meg az egyik nemzetközi fürdőhelyet, amelyekben most egyre jobban bővelkedik az Égei-tenger partja. Falusiak, többnyire parasztok voltak útitársaim. Éreztem, én voltam a központ, az idegen asszony,, akiről szerették volna tudni, honnét jött, miért van egyedül, és egyáltalán kicsoda. Míg a városi emberek, alkalmi ismerőseim, sofőrök, árusok alaposan kikérdezgettek, s még az egészen személyes természetű kérdéseket is a legnagyobb magától értetődéssel tették fel, addig ezek a falusiak tapintatosan tartózkodók maradtak. Ugyanakkor jóindulatról és udvariasságról tettek tanúságot, megnyugtattak, hogy a busz a faluból ki, egészen a hotelig szállít. Elhelyezték poggyászomat, kényelmes ülést biztosítottak, és egy-egy lopott pillantáson kívül többé nem vettek tudomást rólam. Egy bácsika — amolyan alkalmi munkásnak néztem, aki azt lesi, hol csurran-csöppen valami — utazótáskám mellé állt, nem hagyva kétséget afelől, hogy magának vindikálja a bőröndömről való gondoskodás jogát.

Üdvözöltem az ismerős kanyarokat, völgyeket, sziklákat, mandarinültetvényeket, boldoggá tett, hogy tudtam, az útnak melyik pontján tűnik majd fel a campingtábor, a NATO üdülője, ismerősek voltak a kis falvak gyümölcsös- és ayramosbódéi, a fazekasok látványos, gyönyörködtető, tarkán pompázó útmenti kiállításai s végül az útelágazás le a völgybe, ahol a hotel parkban elszórt földszintes és egyemeletes épületeinek fehér falai visszaverték a támadó napsugarakat.