Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt
zett oda. Valaki elugrott a hölgyhöz, aki a múzeum kulcsait őrzi. Jön is már, középkorú rokonszenves asszony. A köves előcsarnokban a kuruc csizmák rég elhalt koppanásainak zajára figyelek, s a keserű beteges öreg Bercsényi jut eszembe, aki mihelyt megtudta, hogy Jeniköyből Rodostóba beljebbezte őket a török szultán, mindjárt anagrammát faragott az új bujdosótelepre: „Ostorod“. A sok hiányzó eredeti bútor helyét asztalokon üveg alatt kiállított könyvek igyekeznek pótolni. Regények, tanulmányok, történelmi művek, amelyek mind a magyar-török kapcsolatokkal foglalkoznak. Kár, hogy nem jegyeztem meg, ki volt a szerzője annak az elragadtatott hangú versnek, amely a két testvérnép örök barátsága felett lelkendezett. A múlt század végén és az új század elején Magyarországon erősen ápolták a török rokonságot, baráti kapcsolatokat. Nem tudom, Törökország ezt mennyire viszonozta, de az összetartozás érzése azóta érezhetően ellanyhult. A díszterem az, amelynek a legkevésbé van „múzeumszaga“, amely még leginkább megőrizte a számkivetésben sínylődő fejedelem korának levegőjét. Megérintem Rákóczi aranyozott támlásszékét, és szememmel végigsimítom a tanácskozóasztalt, amely mellett már nem reális haditerveket szőttek, csak önámító ábrándokat kergettek, de azt sem sokáig. Az üvegvirágos mór ablakokon feliratok olvashatók, amelyeket már a későbbi idők kegyelete helyezett oda, és egy-egy hűséges Rákóczi- számkivetettnek és Zrínyi Ilona nevének állítanak emléket. Ami külön is közelebbről érint még, az az egyik ablaknak „A felvidéki talpasok emlékezetére“ felirata. Mintha a forró török nyárban a Kárpátok és a dunántúli erdők hűvös üzenetét érezném, a melyben visszhangzik még a menekülő talpasok éneke: Sárgul már levele a sűrű Bakonynak, Hervad szerencséje szegény kurucoknak ... Itt van a Mányoki festette híres Rákóczi-arckép másolata is, az erős lelkű és szép Zrínyi Ilonának ugyancsak ismert portréja, melyen dús haját gyöngyök ékesítik. A példaadó nevelőapa: Thököly, de még a méltónak nem bizonyult feleség képét is megtaláljuk. A németnek nevelt két Rákóczi fiút azonban hiába keresnénk. Az esztendők a bútorokat is megrágják, összeesik, megszuvasodik a fa, szétmállik a selyem. A faliszekrény a fejedelem ruhatára helyett most ilyen avítt dolgokat őriz. Kinyitom, és elsőnek egy kopottas nemzeti színű selyemszalagot pillantok meg. Az aranybetűk arról beszélnek, hogy a század elején a magyar királyi posta dolgozói is lerótták tiszteletüket a kurucok nagy vezérének. 1762-ben meghal az egykori testőrtiszt, Benedekfalvi Dettrich Boldizsár és vele az utolsó Rákóczi’-bujdosó. Aki magyar még Rodostóban élt, az vagy később szivárgott ki a fejedelem után, vagy már ott született. A magyarok leginkább örmény családokba házasodtak be. Komáromi János adatai szerint a jószívű török a bujdosók utódainak még 1811-ig fizette minden hónap elsején azt a kevés tahint, ami sokszor létfenntartásuk alapját képezte. Az utolsó magyar asszony, Kőszeghy Cecília 1888-ban hunyt el Rodostóban, 94 esztendős korában. A múlandóság mélabús érzése még akkor is kísért, mikor az árnyas szobák, folyosók után ismét a tűző napfényben állok. Az utcák macskakövei még a régiek, még hordták terhét a nagyságos fejedelemnek, Bercsényinek, Mikesnek, Jávorka Ádámnak az Újvári Csillagnak, Csákynak és a többieknek. Többet is tudna még mesélni Tekirdag. Nemcsak a még talán fellelhető török, örmény, ük- és szépunokák, hanem a temető is, hiszen nemcsak az élő magyaroknak volt itt utcájuk, hanem ahogy az utca lakói fogytak, úgy nőtt lassan a magyar temető is. Ide szeretnék ellátogatni, de vezetőm lokálpatriotizmusa most a helyi archeológiái múzeum felé irányít, és az ő segítőkészsége, udvariassága engem is kötelez. Pergamon, Efezosz, Aszklepion után alig jelent számomra valamit a helyi régészeti látnivaló. Ezután pedig gyors iramban az autóbuszmegállóra szállít. A buszról éppen csak hogy le nem kések.
