Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt
utas díjmentesen kap. Időről időre pedig egy nagy üveg kölnivel járnak körül, amiből az utasoknak a tenyerébe öntenek, s azok ezt karjukon, nyakukon, hajukon szétdörzsölve, felüdítik magukat. A jegyek számozott helyekre szólnak, az utas csak a jegyén feltüntetett helyre ülhet. A megállókon vendéglő várja a vándort, aki eltörődött tagjait kinyújtóztathatja és toalettre mehet. Tekirdag, ez a trákiai városka az erre járó magyarok zarándokhelye, a távolsági buszon Isztambul után az első megálló. A mintegy kétórás utat csaknem végig a Márvány-tenger partján tesszük meg, ahol váltakoznak a tarka házú falvak a vidám, fellobogózott campingekkel. A tenger és az égbolt ölelkezésénél, mint egy látomás, siklik el a messzeség ködében egy-egy méltóságteljes tengerjáró, a parti vizeken pedig pillangókként lebegnek a vitorlások, halászcsónakok. A termékeny tájon gyümölcsösök, szőlőültetvények, gabonaföldek, napraforgótáblák suhannak el mellettünk, de ezekre alig vetek egy-egy pillantást, a másik oldal látnivalója köt le: az örökké változó tenger nekünk, közép-európaiaknak oly drága és ritkán élvezett látványa. A nap delelőre hág, mikor Tekirdagban kiszállunk. A többiek szétszélednek, én egyedül maradok, kissé gyámoltalanul nézek szét. De csak pillanatokig. Honnan, honnan nem, egyszerre embergyűrű fon körül, és beszélnek, mutogatnak és sodornak egy kávéház felé. A küszöbön megkötöm magamat. — Informations bureau — mondom, és emellett makacsul kitartok akkor is, mikor egy hétrét görnyedt vénecske franciául magyarázza nekem, hogy ő minden elképzelhető információt megad. A többiek kíváncsian lesik, lesz-e foganatja a rábeszélésnek, beadja-e derekát a madame a már erőszakkal határos szolgálatfelajánlásnak. Mikor az öregecske látja hajthatat- lanságomat, sértődötten, mérgelődését sem rejtve véka alá, az országút túloldalára mutat. Rejtély, miképpen kerülhette el figyelmemet az üvegfalú, lapos tetejű épület, melyen nagy betűkkel virít: Információ. A szolgálattevő hivatalnokkal nem tudok zöldágra vergődni. Előveszem igazolványomat, és ez megint segít. Kér, hogy néhány percig legyek türelemmel, és elsiet. Másodmagával jön vissza, tolmácsot hozott. A tolmács bemutakozik, Sükrü Yildirimnek hívják, és Nyugat-Berlinben egy autószerelő műhely tulajdonosa. Most éppen családi látogatásra jött haza, és egyben az építkezést is ellenőrzi, mert a tengerparton új, tágas házat emeltetnek. Ez az idegen ember teljesen gondjaiba vesz, az informátornak nem kell többé törődnie velem. Kivezet a közeli tengerparti teraszra, ahol az asztalok mellett üldögél néhány ember. Mi is helyet foglalunk, és mivel éppen délidőre jár, Yildirim úr ebédet hozat. Természetesnek veszem, hogy itt is frissen sült halat kapok. Rendkívül finoman elkészített vegyes salátát adnak hozzá és a már ismert fehér kenyeret. Hogy a halételek nem egyhangúak, azt a különböző összeállításban tálalt, más'-más ízű salátáknak köszönhetni. Két ismerős már az asztalunkhoz telepedett, és érdeklődik, mi járatban vagyok. Ezek aztán továbbra sem tágítanak mellőlünk. Egy hét-nyolc éves forma fiú is odasündörög, Yildirim úr egyik csemetéje. Hamarosan megtudom, hogy a beszédes szemű, barátkozó kisfiú idegen országok aprópénzeit gyűjti. Előveszem hát bugyellá- risomat, néhány különböző névértékű csehszlovák és magyar fillért ajándékozok neki, és örömét látva sajnálom, hogy sem jugoszláv, sem bolgár, sem svájci aprópénz nincs nálam, ez a poggyászomban maradt. Sebaj — ígérem —, majd eljuttatom hozzá. Ebéd után felkerekedünk, otthagyom a tengert, amelynek zúgását ugyanitt hallgatta szegény Mikes Kelemen. Egy pillantást vetek a színes halászcsónakoktói nyüzsgő stégre, amely színeivel, fényeivel van Gogh hasonló témájú képeire emlékez^ tét. A két férfi és én beülünk Yildirim úr kocsijába, amelyet aztán bevezet a barátságos, megnyerő külsejű városba, és kanyargós, szűk, dombos utcákon át boszorkányos ügyességgel parírozva elvezet a „magyarok utcájába“. Ez már csak nekem magyarok utcája, mert a Rákóczi-palotán kívül többé semmi sem őrzi az itt hányódó menekültek emlékét. Nem hiszem, hogy akadna magyar, aki ide elzarándokolva, ne küzdene a meghatottsággal, mikor megpillantja az emeletes, kiugró ablakú régi, de karbantartott palotácskát, becsukott ablakszemeivel, ahonnét még ma is szabad kilátás nyílik a tengerre. Körülötte nagyrészt megváltozott már a világ, új utcák, új házak és új élet veszi körül. A ház zárva van. Állok a lépcsőknél a kapu előtt, és nézegetem a falon függő emléktáblát, amelyet már a Magyar Népköztársaság helye