Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért

közeljövőben megjelenő antológia anyagából is kiderül — jól megkülönböztethető egyéni színekkel indulnak. Egyébként a legtöbb klasszikus és modern iskola költőinek versei- bői összeállítható egy-egy ilyen sor- vagy strőfamontázs. ]

Ám ha az ember csoportban vizsgálja őket, az is érdekes tanulságokkal szolgálhat a megértésükhöz ezúttal az irodalomszociológia felől. Ha ugyanis a csoportnak csupáit egyetlen tagja lépett volna a kísérletezés útjára, több joggal mondhatnánk róla, hogy eltévelyedett, ám egy-egy új gárda viszonylagos egysége mögött feltétlenül közös — társadalmi — indítékokat kell keresnünk. Itt már csak a valóság mozdulhatott akkorát, iiogy észrevehető legyen az új nemzedék mássága az előzővel [előzőkkel) szembea. Például: ahogy haladunk előre az időben, úgy tűnik el a különbség a klasszikus paraszti és városi életforma között, úgy válik kispolgárivá, tehát a költő számára idegenné az előbbi. Nincs többé bázisa, nincsenek nosztalgiái — a falu, ahonnan jött, s a város, ahol él, egyformán rideg valósággal fogadja. Ez a fiatalok természetes közege, ez — egy városibb valóság — táplálja verseiket. Ilyen értelemben állnak közelebbi rokonságban — például — Ljubomír Levcsev bolgár költővel, mint Győryvel vagy Méccsel. Levcsev versét, egy angol nyelvű antológiából, angolul idézem: „The town belongs to me, j and I belong to it from birth. / My only memories / of mother Earth / are tiny squares /round the trees J along the cobbled streets."

Rossz a közérzetük, ez kétségtelen. Ám vajon ez a rósz közérzet belőlük, a saját föltételezetten zavaros lelkivilágukból ered-e, vagy inkább abból a tényleges zűrzavarból, amely az őket körülvevő világot jellemzi? Vajon nem az értékek általános válsága kergeti-e bele őket kételyeikbe, sőt még gyermeteg pózaikba is? Érdemes volna ezeken őszintén eltűnődnünk, mielőtt kimodjuk a megfellebbezhetetlennek látszó ítéletet.

Ilyenképpen — a világ változásai felől nézve — látszanak a fiatalok szervesen továbbfejleszteni irodalmunk hagyományait, szerencsére irodalmibban (öntörvényűbben) elődeiknél. Minden kritikus csak örülhet a művészet belső differenciálódásának: mindig is ez volt a fejlődés jele és záloga. Éppen ez a differenciálás volna a fiatalok csoportjának egyik legfőbb irodalomtörténeti érdeme, ha sikerülne következetesen végigvinniük a megkezdett folyamatot.

Itt van még az érthetetlenség vádja, mind Szalatnai, mind Mács részéről. Ha elméletileg vetjük fel a problémát, a művészettörténet régi és újabb tanulságait figyelembe véve erősen meg kell kérdőjeleznünk a fogalom tarthatóságát: vajon érthető-e — és hogyan, mennyiben az — Dante és Mallarmé; látjuk, érthető az egykori konzervatív kritika által érthetetlennek tartott Ady, sőt, az ún. konkrét költők hangversei is elég pontosan körvonalazható fogalmi-filozófiai jelentések hordozói lehetnek. A kérdés helyi vonatkozásaiban most csupán arra utalok, hogy a Szalatnai által „képzavar“-nak és „szózavar“-nak tartott kis Varga Imre-vers (Evolúció) egy csöppet sem zavaros, ellenkezőleg, három tagolt képe fogalmilag is jól körülírható gondolatot visz végig. {Telitalálat például a metaforikus kép: „a gibbonokban már formálódnak himnuszaink".)

Erről — mivel itt elsősorban Szalaitnaiék kritikai szempontjairól van szó, inem pedig a fiatalok verseiről, ezek ugyanis külön elemzést kívánnak, ha alapja lesz — még csak ennyit: Szalatnai egy Aich-verssel kapcsolatban kimondja a tézisszerű ítéletet: „laza asszociációk füzére erő s realitás nélkül: értelmetlenség“. Ezek szerint ami laza asszociációk füzére, abban nem lehet valóság és értelem, holott az asszociációkkal — minél távolibb, minél merészebb asszociációkkal — dolgozó költészet éppen azzal a céllal születik, hogy minél tágabb valóságdarabokat fogjon egyetlen vers tér- és időhatárai közé. Elég, ha a szürrealizmus automatikus verselésére, a metaforizmusra, a szimultán szerkesztés gyakorlatára gondolunk.

Folytathatnánk az elemzést, tovább verhetnénk az éket Szalatnaiék szempontjai közé: látjuk, hogy kritikai koncepciójuk könnyen hasad. Érveik mind esztétikai, mind irodalompolitikai kohéziója gyönge. Nem folytatjuk: a lényeges kérdések tisztázásához talán ennyivel is sikerült hozzájárulnunk. S ha ez a vita mégis jó valamire, éppen azzal jó, :hogy szokatlan erős nyomatékkai sürgeti kritikai szempontjaink megtisztítását minden idegen, zavaros elemtől.

A versekről majd máskor.