Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Mészáros László: Szembenézés

figyelő

szembenézés

!Örökség — válogatás az első köztársaság magyar novelláiból — Madách 1968/

Turczel Lajos így „panaszkodott" egy nemrég megjelent interjúban: „Az általam összeállított Örökség című novella-antológia már közei egy éve megjelent, de sajtónk eddig még egyetlen recenziót sem közölt róla." Turczel természetesen tudja, hogy ebben nem a sajtó a hibás, és bizonyára sejti azt is, hogy az Örökségről nem könnyű — sőt lehetetlen — „szabályos“ recenziót írni. Itt nem lehet egyszerűen „reagálni“, mint egy új, friss írásra, könyvre, az Örökségbe bele kell mélyedni, hogy meglásson és megértsen belőle valamit az ember. Azt is mondhatnánk, hogy mindig kell „egy kis bátorság“ a múlttal való szembenézésre. Mert itt nem csak irodalomról van szó; a kötet címe szinte megrázóan találó: Örökség! Ha könyvek kallódtak is el, ha kihagyott is sok emlékezet: ez a könyv most van az asztalunkon, és már a címe is provokálón állásfoglalásra kényszerít bennünket.

Az első probléma az, hogy mit kezd az ember az örökséggel? Tudjuk, hogy az anyagi javak öröklése körül meglehetősen komoly bonyodalmak szoktak keletkezni. A szellemi javak öröklése is legalább ugyanolyan komolyan „bonyolult“. Problematikus mindjárt az elfogadása: az örökség ugyanis elutasítható. Egyszerűen: nem kell, nem érdekel... Lényegében nem is olyan nehéz megtenni, és lesznek, akik még tapsolnak is a hatásos gesztusnak. A gesztus azonban hamis reakció. Egy pillanatra talán helyreállítja az egyensúlyt, de aztán újból nagyot lódul a sorsmérleg egyik karja. A gesztus azért hamis, mert csak a felszínt érinti, a pillanatot; sohasem helyettesítheti az igaz tettet. A gesztus zavart leplez, és sokan vannak, akik nem szeretik, ha bármi is „megzavarja“ őket. A „zavar“ azonban maga a világ, melyet nem intézhetünk el ilyen vagy olyan kézlegyintéssel, vállrándítással, hanem szembe kell néznünk vele. Az örökség nem csak az én „ügyem“; a „testamentumot" nem én írtam meg: mi csak a másik pólus vagyunk. Ha elfogadjuk az örökséget, ha nem: a végrendelet nem hágy békén bennünket. Az örökség: történelem.

Ignorálható a történelem? Semmiképpen sem, mert a történelmet nem lehet megszüntetni. A történelem: múlt idők üzenete és hatása, determináló hatása. „A múlt: kikap- csolhatatlan folyamatosság“ — mondja Fábry. Elutasíthatom ugyan életem tíz, húsz éve alatt elért — vagy el nem ért — eredményeimet, egyszóval egyéni történelmemet, de nem szüntethetem meg mint determináló tényezőt. Megtagadhatom a múltamat, de nem dobhatom el, mint egy használt ruhadarabot. Harcolnom kell ellene — tehát önmagam ellen —, de a saját múltamról csak akkor mondhatok le, ha lemondok a jövőről is

— és a jelen pillanatban főbe lövöm magam.

A valóságban csak nagyon kevés ember érzi és érti a történelem hatását. A történelmi folytonosság tudata a legtöbb embernél hiányzik: belép az élet végtelen folyamába, sodródik néhány évtizedig az árral, de nem érdekli őt, hogy honnan jön az a folyó és merre tart. Vagy ha vannak is „ismeretei“ a múltról, az mindössze néhány ostoba „tény“. A történelmi tudatnak azonban a szellemi örökség tudatának kell lennie, és nem puszta tények többé-kevésbé rendezett halmazának. A történelem értelme és lényege: a folytonosság tudata.

Az irodalmi folytonosság is a szellem „ügye“. Ha tökéletesen egyetértünk is Babitsosai, hogy az igazi szellemek évszázadokat is átugorva keresik meg a múltban a szellemtársaikat — a szellem aktivitása, „működése“ érdekében nem elhanyagolható a közelmúlt sem. Különösen akkor, ha a közelmúlt néhány évtizedében „világrengető" események formálták az embert és a szellemeket. Az irodalomra vonatkoztatva alá kell húznunk Fábry sorait: „A szlovákiai magyar irodalom 1918-ban kezdődött: ezt a tényt nem szabad sose elfelejteni. A szlovákiai magyar irodalom csak egészében lehet történelmi