Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Dorogi Zsigmond: Tanya ügyvédje, mérnöke

nélkül; nyugalomban, de nem zavartalan nyugalomban: életünknek új viharai, örvényei, de állóvizei és mocsarai is vannak; a hozzánk közel került nagyvilág pedig tele van ellentmondó, olykor félelmetes, némelykor biztató; egyszer kozmikus megsemmisüléssel fenyegető és néha békés lehetőségeket megcsillantó eseményekkel — történésekkel. Mint ahogyan Váci is megfogalmazza Huszadik század című versében:

A történelmet átpillantom, sötét jélelem egy napom.

Múlt, jövő — jelmért, tiszta térkép, a jelen — tévesztő vadon.

Nem szerették soha így egymást, s nem gyűlölték egymást soha.

Nem volt az ember még ilyen gyámolt, és soha ily mostoha.

Oly biztonságban nem élt senki;

— s kit fenyegetett ennyi vész?

Nem tett még soha senki ennyit, s nem volt még tett, mely ily kevés.

Ilyen körülmények között lehetséges-e, hogy pártos hévvel, meghatározott társadalmi indulattal, pontos, kiérlelt állásfoglalással szóljon a költő? Méghozzá egy olyan költő, akinek a forradalom nemcsak életre szóló, szent élmény, hanem magatartásnorma, életforma, vérkeringésének, idegrendszerének szinte alkotórésze?

Vácinak és társainak költészete azzal biztat, hogy — ha nem egyes verseket, hanem a versek egész csokrát elemezzük — leheitősége, létjogosultsága és jövője van a közéleti töltésű költészetinek. Jövője és megbecsülést, tiszteletet követelő ereje, hatása és színvonala. A nálunk 1945-ben kezdődött új történelem nemcsak születésekor volt forradalom, hanem (változott és változó folyamatokkal, eszközökkel és tartalmakkal) fejlődésünk ma is forradalmi. Váci ebből a nézőpontból, ezekkel az emberi és költői adottságokkal — tulajdonságokkal szemléli, fogadja be érzelmileg és értelmileg a haza és nagyvilág bonyolult és ellentmondásos jelenségeit. Költészetében a kor emberének félelmei, kiábrándulásai, reményei, vágyai, óhajai tükröződnek: felnagyítva, harsogón, mesz- szehangzóan. A kötet verseiből szinte felsír az emésztő kétely:

Esik — akárha én dobolnék az ablakon, híreket hozva, akárha sírásomban ázna papírba vont sok régi rózsa ...

Zokog a gyötrő fájdalom:

Ha most a kín belém mar, mint vallató áram,

csikorgó foggal őrzöm eszméletemet, ajkam harapva hajtom le fejem ...

Felzúgnak a közöny elleni tiltakozás hangjai:

a kézfogásom, csókom — bélyeg, s kikért e lázba estem önként, ragályomtól azok is félnek ...

És zeng a továbbmenetelés önvigasztaló hite, pátosza:

Ma sem könnyebb, e már-már rátok cáfoló világban