Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Moyzes Ilona: Távol a szülőföldtől

a formákra. Naponta 730—900-at, Nincs idő, mozdul a gép. Behúzza a párás harisnyákat maga alá.

— Mindenünk megvan. Elegánsan öltözködünk, jól lakunk, tiszta és szépen bútorozott internátusi szobában, ketten, hideg-meleg víz, naponta fürdés, teljes összkomfort, jó a kosztunk, több sport- és más klub áll rendelkezésünkre. Színház, mozi stb. Főző- és varrótanfolyamot rendez a gyér. Mindent megtesz értünk, hogy jól érezzük magunkat, de olyan nagy a távolság otthonunktól, hogy az év folyamán legjobb esetben kétszer kerülünk haza. Pedig minden járművet kipróbáltunk már. Prágától Pozsonyig repültünk vagy hálókocsiban utaztunik, mégis. Alig érünk haza, vissza kell jönnünk. Haza is mentünk már egynéhányszor azzal a gondolattal, hogy nem térünk vissza. Pár napi otthoniét azonban mindig visszariasztott bennünket. Ha arra gondoltunk, hogy nem lesz meg a havi 1200—1300 korona bevételünk, akkor még az otthon édessége is megkeseredett a szánkban, annak ellenére, hogy szerények vagyunk... Juhász Kató Tardoskeddről, Richter Anikó Komáromból került a gyárba.

A textilüzem leányinternátusának előszobájában egy magyar leány ül a széken. Hollófekete haját, bársonyos bőrét, éjszín szemét Ázsiából hozta. Nem sir. A hangjában mégis van valami a hattyúk zokogásából. Nem is a szemét látom, inkább a szem sötét vizét, melynek sima tükrére finom eső szitál. Könnyek nélkül siratja árvaságát. Kicsi korában halt meg az édesanyja. Apja újból nősült, a családi fészket új, apró fiókák töltik be. Három édes fitestvére után jött Csehországba. Asszonyaikat otthonról hozták. Megértésben, szeretetben élnek. Csak karácsonyra menteik haza, hogy mostohatestvéreiknek messze földről ajándékot vihessenek. És édesanya sírjára virágot.

— Nehéz itt élnem, egyedül vagyok... Leányismerőseimet nem mondhatom barátnőimnek. A barátnőm otthon maradt. A szerelmem is. Az idő és a távolság elporlaszt lassan mindent körülöttem. Még ilyesmi sem vigasztal — tolja elém a gyár kitüntetését Szajkó Sarolta, Gömörből. — Az itteni kultúrált környezetről már nem tudok lemondani, bárhogyan hív is a hazai föld. Voltaképpen nincsen otthonom...

A textilüzem portáján találkozunk K. Rózsival. 23 éves, négyhónapos várandós. A „vőlegénye“ az ötvenhez közeledik, elvált, öt gyermek apja. Szereti a kocsmát, és sokszor tartatja el magát társnőjével. A többi lány nem érti, miért nem ad túl rajta. Rózsi külseje elhanyagolt. Belső világában zűrzavar. Nem tudja, mitévő legyen. Hazamenjen, itt maradjon, férjhez menjen, vagy egyedül nevelje föl eljövendő gyermekét? Az „élet“ hozta zavarba, vagy önmaga következetlensége?

A személyi ügyosztály ablakánál egy új asszony jelentkezik. Most érkezett Rimaszombatból. Hosszú, olcsó, cifra a fülbevalója, az arca vörösre festett ,a festékre vastagon mázolt púder. Az öltözete sem ízlésesebb. Nem fiatal már, de haja rendezetlen csigákban omlik a vállára. Messziről lerí származása. Amikor a személyügyi dolgozó a nemzetiségét kérdezi, szemrebbenés nélkül feleli: magyar. Jellemző, hogy a csehek nem képesek megkülönböztetni a magyart a cigánytól. Hányszor, hány helyen magyaráztam, hogy a magyarnak semmi iköze a cigányhoz. Nagyon sok helyen tragikusan lerontották a magyar polgár hírnevét.

Semily textilgyáraiban úgy szövik a vásznat és a lent, mint ahogy Varnsdorf gépein kötik a harisnyát. Itt is vannak magyar lányok, mint majdnem mindenütt, minden gyárban. Csattog a rengeteg gép, a vászon kilométerszámra szaporodik. Hajnalonként, a fenyők ózon levegőjével a remények egy-egy sugara is belécseppen a szívükbe. Talán a mai nap más lesz, gazdagabb, mint a tegnapi. Talán hoz valamit leányéletükbe.