Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Moyzes Ilona: Távol a szülőföldtől

Egyszóval nem volt öröm az élete a kétszáz magyarnak, aki Rakovníkban vetette meg a lábát. Teljes tíz esztendeig nem vették őket emberszámba. Nem nagyítás, nem érzékenység. Megérkezésük napján fabarakkban szállásolták el őket. A barakkok oldalai fából készültek, jobban mondva deszkalécből. Átengedték a hideget, vacogott a foguk, amikor nappal száraz ebédjükhöz ültek, s vacogott a takaró alatt, műszak után. Amikor első fizetésükből leitták magúikat, persze, hogy nem néztek ki kultúrált nép fiainak, akikre tisztelettel tekinthet egy másik kulturált nép fia. Knot František, az üzem néhány évtizedes alkalmazottja, ez idő szerint egyik legkiválóbb mestere így nyilatkozik, amikor emlékei sűrűjéből felpárázik egy ilyen kép:

— Munkaerőre volt szükségünk, s amikor az önök emberei megérkeztek, persze hogy örültünk. Lelkesedésünk mindjárt elszállt, amikor először itták az asztal alá magukat, és másnap nagyon foghíjasán jelentek meg a műszakon. Akkor egy kissé megriadtunk bizony, megmondom, megbízhatatlan cigánynépnek tituláltuk őket. Engedtessék meg ma nekem az őszinteség ama mértéke, amilyen tévedésünké volt az első napokon vagy heteken. Mert az igazán megbízhatatlanok csakhamar kiestek a kollektívából, s istenhozzádot mondtak, a többiek pedig rohamosan átnevelődtek, ha jobban tetszik, úgy is mondhatom, alkalmazkodtak. Az ivás helyett jól kezdtek öltözni, megspórolták keresetüket, elhozták családjukat, azóta is itt vannak...

Knot mester és társai szerint legjobb munkaerőik a magyarok. De akkor miért voltak tiz teljes esztendőn át a legnehezebb, legordinárébb, legsanyarúbb munkára ítélve éppen ők? Persze, hogy megfizettek érte. A munkabérnél soha nem volt baj. Nem csapták be őket a korona egyetlen fillérjével sem. Válljék a cseh nemzet becsületére. De télen a kinti munkát, a nehéz munkát mindig csak a magyar vállalta.

S a lakáskérdés? Miért nem oldódott meg a lakáskérdés Rakovníkban? Ott, ahová egyszerre kétszáz magyar munkás érkezett, akiknek nagy részét pozitívan értékelte a gyár? Tíz éven át barakklakók voltak. Huszonhárom éve élnek és dolgoznak ott, miért mellőzik hát őket a lakásjuttatásban?

Ollári Béla géplakatos, aki Balonyról került föl, naponta könyörög lakásért. Pedig tizenöt éve ígérik. Három gyermekével egyszoba-konyhás lakásban lakik. A sok magyar, két család kivételével, a gyárépületet övező régi, eléggé toldott-foldott lakásban lakik, szűkösen, pedig a legtöbbjük többgyermekes család, s az asszonyok éppen úgy a gyár alkalmazottai, mint a férjek. Gyermekeiket nagyon sokan a gyár iparitanuló- iskolájába küldik. Egyszóval utánpótlásról is gondoskodnak.

A rakovníki magyar azonban megmaradt magyarnak. A gyár vezérigazgatója azzal fogadott, hogy náluk tudomása szerint nincsenek magyar munkások. Esetleg csak magyarul beszélők, de szlovák nemzetiségűek. Derzsi Béla, a gyár egyik funkcionáriusa vállalta, hogy házról házra kísérjen. Az egyik családnál, név szerint Gróf Lászlóéknál megkérdeztem, hogy hivatalosan is magyarnak vallják-e magukat. Voltak ott egypáran. Egy szempillantás alatt előttem feküdt valamennyiük igazolványa. Ennek tulajdonítják, hogy mellőzik őket olyan javak elosztásában, mint például a lakás. Úgyszólván ez az egyetlen nagy problémájuk. A városban ugyanis ugyanúgy épülnek az új nagy lakóházak, mint a köztársaság bármelyik más területén. S jócskán jut belőle a samotgyár alkalmazottainak is. De magyarnak egyetlenegy jutott belőlük. Kapott gyermektelen vagy egygyermekes cseh család, amely alig állt a gyár szolgálatába. Rájuk meg huszonhárom év múltán sem került sor. — Ez fáj... — mondják együttesen Gróf László, a Feketék, Dobok, Békék, Sebőkök, Vargák. Az egyetlen kivétel Somogyi István, aki a gyár előkészítő részlegén dolgozik. Bősi. Talán ő a legidősebb közöttük. Régi az ő lakása is. Az egykori tulajdonos nagy villájából kapott meg egy nagy szobát és egy ugyanolyan nagy konyhát, az előszoba helyett meg csarnokot. Meg van elégedve.

A varnsdorfi harisnyagyár személyügyi osztályának vezetője, Anna Krešňáková, felvisz a formálóba.

— Van itt két magyar kislányunlk. A gyár mintagyermekei. Ha minden lány ilyen lenne, akkor a gyárunk csodagyár lenne. Mint két szerető és segítő testvér élnek együtt. Egy szobában laknak, egy műszakban dolgoznak.

Elnézem őket. Kezükön fehér kesztyű. Csínján kell bánni a finom, exportra szánt szilonharisnyával. Nem néznek se jobbra, se balra. A félig nedves harisnyát ráhúzzák