Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Veres János: Az elsüllyedt Atlantisz

vagy vessetek rá nehéz köveket.

Csalánlevél, papsajt, porcfíí alatt dideregnek ábrándjaim gyenge virágai.

Csupa kérdés és semmi válasz.

Manga nyájam nem akar itt legelni, rézpergőjét keservesen csörgeti..

Szégyenketrecben zokog az Irgalom Tündére, a járókelők észre sem veszik, újságot olvasnak, beszélgetnek, az arcokat zománc borítja.

Érdessé tettek az évek,

goromba vagyok, mint a pokróc,

ó, szakállas klasszikusok,

hol a híres „bukolikus magány“?

hol a báránycsengőben lakó meghittség?

Merre van a mesebeli próféták s a derűs végű történetek rezervátuma?

„A panyitr halastóba, fürdik egy fekete csóka, de hiába fürdik abba, mégis fekete a tolla ..

3.

Megkorbácsolt töviskoszorús eszméletem olykor felszabadul, s dédelgetett egyetlen kincsemet

— mely csak az enyém — bár megfoghatatlan, előveszem,

fal tövében ülve, roppant égbolt alatt, s gyönyörködöm benne.

Halandók,

ne háborgassatok olyankor,

amikor kiválik az örvényből, kavargásból

elsüllyedt Atlantiszom.

Tisztán és fenségesei),

mint a rádió hangzavarából Maria Callas hangja.

Kéz a kézben nézzük birodalmunkat:

a tenyérnyi udvart, — eukaliptuszainkat, a bodzafákat, a kerítés korhadó lécei:

a Boldog Szerelem templomának kecses dór oszlopai, kéz a kézben nézzük a vén kályha tüzét: a piramisok hegyének áldozati lángját,

a rendetlen könyvhalmok: égbe törő lépcsős márványpaloták,