Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Veres János: Az elsüllyedt Atlantisz

az utcáról beárad a pékség ismert illata, behallatszik az ácsok füttyszava s kopácsolása. a ribizlibokor enyhe liget, melyben szelíd állatok heverésznek, párás tejeskancsónk az Egyiivétartozás Obeliszkje. kéz a kézben nézzük

a lassan haladó felhők rózsaszín flamingócsapatát, a kiterített lepedők közeledő hajók dagadó vitorlái, kis házunk aranyrudakkal teli királyi raktár, az asztalon félbehagyott kézimunkád, toll és teleírt papírok,

a csorba pléhtányérba belefér a csillagos űr, készül a vacsora, nyugágyban pihenünk, pirosblúzos alakod kifogyhatatlan erőm babona-kútja a kiskapun át beköszönnek a ballagó munkások, a távoli motorzaj zsongító vízmoraj, küszöbünket a megértő gondolatok

— mint nyugalmas tengervíz csipkés fodrai — őrzik.

Nem tajtékzott, tornyosodott szökőár, vulkánkitörés sem rázta a földet,

Atlantisz mégis elsüllyedt, mielőtt megláthattam volna.

A karcsú oszlopok, templomkapuk,

palotalépcsők,

törött máryányedények

s a te arcod

mérhetetlen mélységben

hallgatnak a tengerben.

A remény: halálba táncoltatott

kiterített fehér leány,

kiáltozok társaim után a sűrű erdőben,

nem találom őket,

nagyon messziről kiáltanak vissza.

4.

Ha mást nem tehetek,

mert kihunyó pásztortüzek rokona vagyok, maradék erőmet összeszedve a lehetetlenért is kiállók, kigombolom ingem a napsugárnak, mintha dárdák elé tartanám a mellem.

Egyedül vagyok.