Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Veres János: Az elsüllyedt Atlantisz
régi malom, csobogó víz, gödrös út. meleg nyárvég — a végtelen térben úsznak, a súlytalanság állapotában, oktalanul és céltalanul, az áléit tudat ellenőrzési köréből végleg kiszabadulva. A házak előtt a padok rég üresek, a menekülő csordák nagy port kavarnak, a szürke keretben olykor megjelennek a tiszta szemek és görcsös öklök. A folyó lomhán és simán siklik, a felszín fényes és tiszta, a mélyben sár van és iszap, a felszín tükrében virág nevet a mélyben ollós rákok és skorpiók lapulnak. Előttem veszélyek bikafej-fellegei, s kínjaim nagyságát a kibernetika sem tudja lemérni. Miért van gyászban a szécsi erdő? Meghalt Rózsa Sándor ... A párnán kis szöszke fej, mellette mackó, — félek, s most már igazán higgyétek: nem magamért. Ö, nem vagyok Jókai-hős, s udvari bolond sem lehetek, öreg remete toppan elém s így szól: Fiam, a csönd istenére figyelj, ki a hulló levelekbe rejtőzött. 2. Már a bölcsőmnél ott ült a Kesergő Szerelem, ma is itt virraszt kitartón, tébolyodásig ismételgeti egyhangú dalát, nincs menekvés, álmom fölött szurokszín lobogók hajolnak össze. Ecce homo, íme, egy ember. kit röntgen-látással vert meg az élet, nevessétek ki,
