Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Egri Viktor: Befejezetlen levelek

ségéről, mintha a tulajdona lenne; lokálpatriotizmusában jó adag naivitás, de lelkesség is van; szeretem hallgatni kissé tanáros ízű fejtegetéseit a stílusok keveredéséről, és arról, mivel emelte a cölöpépítmények idejétől kezdve minden kor a város gótikájába oltott reneszánsz szépséget.

Luzérnben is együtt voltunk. Lényegesen kisebb, mint a nagyvárosias Zürich, de abban megegyezik vele, hogy ugyanolyan sugárzón tiszta, rendezett és ápolt. Nincs itt semmi, ami bántón szemet szúrna, az embert zavarná, egy kis rendetlenség vagy rendellenesség, ami ingerelne, cselekvésre ösztönözne: fogjunk neki, tegyük rendbe! Megtették jó előre helyetted mások, te ezt a csínt és tisztaságot úgy kapod kéretlenül, mint egy örökséget, amit az élet törvényei szerint szaporítanod kell.

Furcsa módon egy kicsit dühít ez, mert én nem szaporítani és folytatni, hanem valamit elkezdeni akarok, mint a honfoglalók, akik egy idegen világban nem a készet keresték; a régit, a pusztulásra érettet elsöpörték, és újat teremtettek. Az alapot mindig nehezebb és érdekesebb megépíteni, mint a tetőt felrakni...

Szépek ezek a svájci hegyek, a havas csúcsok csipkézete igéző, az egész ország szép, mondhatnám úgy is, hogy látványos. Nem jársz itt göröngyös, sziklás ösvényeken, kiálló kövekbe vagy gyökerekbe ritkán botiasz, nem lihegsz, nem fullad ki a lélegzeted, míg felérsz a hegygerincre, a verejték sem önt el hirtelen, drótkötélpálya visz fel háromezer méteres magasságokba, az erdőkben nem látsz orkánoktól gyökerestül kitépett, korhadó fákat: eltüntetik hamarosan, ha valamelyik ledől; a természetnek itt nincs rejtelme, titokzatossága, józanul eltkarítják a titkokat is, a bérceknek és szurdokoknak, suhogó vizeknek talán nincsenek mondáik, kővé vált vitézek itt semerre sem őriznek mesebeli kincseket, mint odahaza a Szitnón.

Amikor fenn jártunk a Pilátuson, eszembe jutott a tavalyelőtti tátrai kirándulásom Ágival. Lysa Pol'anáig vitt bennünket a reggeli busz, onnan indultunk a Fehérpataki- völgybe. Itt a Pilátuson annak a tátrai gyalogúinak lélegzetelállító szépséges, titokzatos csendessége ébredt fel bennem. A szeptembervégi napsütésben az egész táj olyan varázslatosan lenyűgöző volt, hogy a puszta emlékezés szorongató fájdalommal töltött el. Titokzatosan borzongató volt a fájdalom, Friedl nem értette, hogy a könnyem kicsordul, azt hitte, hogy a havasi hideg csalta ki a szememből. .. Sok mindent nem értesz te forrón hideg, józan Friedl, nem érted a tájnak ezt a fájdalmas hívását, és hogy e percben — nyilván az emlékek hatása alatt — kalandornak érzem magam, aki tudását áz idegennek adja, fiatalságát idegenek között fecsérü el... Súlytalanabbnak, mihasznábbnak és butábbnak kellene lennem, hogy itt gyökeret tudjak verni. Igaz — és ezt jól meg kell fontolnom —, az érvényesülésnek útja nyitva áll előttem, minden okom megvolna rá, hogy az állásommal elégedett legyek, és bizonyára nem kell különösebben verekednem, hogy megszerezzem azt, amit megszerezni akarok... Vajon ez lenne minden, ez lenne az életem célja? Mire vihetem ebben a demokratikusnak mondott társadalomban? Friedl folyton karriert emleget, arra sarkall, hogy a legelsők közé emelkedjem, mert szerinte hivatva vagyok rá, megvan hozzá a tudásom és tehetségem. De a származás, az emigráns mivoltom. Hediger professzornak a készsége és Friedl apjának a segítsége ellenére hátrányos helyzetbe hoz ebben a versenyben, a kevesebb tudású hazaiak egy lóhosszal előttem járnak. Meg kell mondanom neked, barátom, a jellememmel nem fér össze, hogy így hajszoljam a sikert.

Friedl mindig csak tehetségről és tudásról beszél, a jellembeli tulajdonságokról soha. Nem árulhatom el neki, hogy én valósággal betegségnek tartom ezt a polgári karrier-sznobizmust, idegen nekem az örökös számítgatás, kinek mije van, és hogyan juthatnék én is hozzá, depresszió vesz erőt rajtam, ha erre a törtetésre gondolok.

Amikor visszajöttünk Luzernból, Hudek doktor hívott fel, és megkért, hogy egy este látogassak el hozzájuk. Szívesen tettem eleget kérésének. Tanulmányi szabadságát az esztendő végéig meghosszabbították, de már eldöntötték, ha az engedély lejár, nem térnek haza. Ne gondoljam, hogy a nagy kereseti lehetőségek csábítják őket, de az otthoni légkör tele van ellentmondásokkal és zavarral. Sohase politizált, mégis mindig véleményt kellett mondania, ezzel torkig van. Túl van a negyvenen, és minden kötöttség nélkül a hivatásának akar élni.

Ha ilyen biztos a dolgában, miért kíváncsi a véleményemre, vajon helyesen döntött-e, mit tennék az ő helyében? Azt hiszem, a kérdés mögött egy másik, ki nem