Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Farkas István: A csillaglámpás
menni, s maga se tudta, merre haladnak. Mégse mert sokáig pihenni, mert tudta, hogy a hóban leülni nem szabad, könnyen megfagyhat az ember. Ja), nem is jó erre gondolni. S ahogy egyre jobban szorította az öccse kezét, megkérdezte: — Bírsz-e még jönni, Andriska? — Bírok — felelte halkan a másik, akinek a iába térden felül süppedt már a hóba, s a nagy bakancsban még inkább nehezére esett a járás. Félénken megkérdezte: — Messze van még hazáig? — Hát — felelte bizonytalanul a rájuk nehezedő rejtelmes sötétségben a másik —, talán majd megtudom. S csak mentek, egyre mentek, Józsika úgy érezte, hogy már órák óta gázolnak a hó* ban, s nem érik el az igazi utat, és nincs jel, amelyik eligazítaná őket. — Én már nem bírok — nyögte a kicsi —, engedd meg, hogy leüljek egy kicsit. Józsika megijedt. Megkétszereződött benne az akarat, és elszántan szorította meg a kisöccse kezét. — Mennünk kell, mert édesanya vár. Gyere, Andriska, anya vár! Mentek tovább a végtelennek tetsző időben, s már úgy látszott, hogy végeszakadatlan csak mennek, mennek, és soha nem érnek el hazáig, amikor Andriska hirtelen örömmel felkiáltott: — Józsika, nézd! Egy csillag! Nézd csak, Józsika! Józsika semmit se látott. A kicsi tovább lelkendezett: — Én pedig látom, jól látom! Nézz oda te is, Józsika! Kirántotta a kezét a bátyja kezéből, és bizonytalanul mutatott a láthatatlan ég felé. — Fogd a kezem, mert elmaradsz! — kiáltott rá ijedten Józsika. S ahogý a két kéz megint egymásba fonódott, akkor vette csak észre, hogy valóban, mintha egy csillag világítana. De nagyon alacsonyan lehet, talán arrafelé tisztul már az ég, s a csillag mutatja nekik a helyes utat. — Csillag, csillag, én látom — tört ki az örvendezés a kicsiből. — Biztosan édesanyám küldte, hogy megmutassa a házunkat! Józsika már le akarta őt torkolni, de akkor már ő is határozottan látta a csillagot. Csillag az, vagy apró fényjel. Andriska egyre vidámabb volt. — Édesanyám küldte nekünk azt a csillagot, a mi édes jó anyukánk küldte! A csillag egyre láthatóbb lett, már úgy látszott, hogy keresztültör az égen és a havon is. Józsi megállt. Mintha messzi kiáltást hallott volna. Vagy csak ő gondolta úgy? De nem, egész tisztán lehetett már hallani: — Andriska, Józsika, hol vagytok? Nemsokára közelebb imbolygott hozzájuk a nagy istállólámpa, s erősebb tett a hang is: — Andriska, Józsika, merre vagytok? — Itt vagyunk, édesanyám! — kiáltotta nagyon boldog, nagyon erős hangon Józsika. — Itt vagyunk, látjuk a csillagot! S odaért a csillag, odaért az édesanyjuk is. S lám, mintha az édesapjuk is ott jönne utána, mert árnyék jön a fehér havon, és éppen úgy imbolyog. — Édesanyám! — tört ki a kiáltás Andriskából. Elengedte Józsika kezét, és édesanyja karjába bukott.
