Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

számtalan ironikus tőrjét lőttem ki feléje — mint valamikor az öreg csősz feje fölé a golyótőröket —, most, hogy utólag visszagondolok az esetre, maliciózusan elismerem, hogy olyan aljas, mint én voltam akkor, csak egy gyenge és meghasonlott ember lehet S ő mindenen megbocsátóan és jóságosán mosolygott, s ezzel csak növelte dühömet Honnan ez a végtelen nyugalma és beletörődése? Szerelme mellé ültem, és átkaroltam, a rádióból érzelmes tánczene áradt, az özvegyasszony csodálkozó szemmel figyelt a maiik szobából, s a lány részt vett a játékban, mert így még kegyetlenebb lehetett, engedte, hogy megfogjam a mellét, szorongassam, szájon csókoljam, simogassam. Rokonszenvet mutatott, és célzásokat tett, hogy együtt megyünk el; az igazgató komoran nézett bennünket, arcizmai megfeszültek a belső gyötrelemtől, de nem szólt ellenünk. Talán a köztük levő korkülönbség — több, mint két évtized — eleve kétségeket okozott benne, hogy akarhatja-e a lányt, talán annak eleven szépsége és érzéki, szenvedélyes egyénisége tette bátortalanná, meglehet, hogy elvált ember volt, és egy rosszul sikerült házasság keserű tapasztalatai kötötték meg, és tették türelmessé, mindenbe belenyugvóvá. Láttam rajta, hogy nem fél senkitől, legfeljebb önmagától, talpig férfi, de annyira jó, és annyira szereti a lányt, hogy mindent megbocsát neki, és mindent elvisel tőle, hogy megnyerje és. megtartsa magának. S én a vendége voltam, és talán a jólneveltség és emberség feltételének hitte, hogy úgy tegyen, mintha nem venne komolyan, és mindent eltűrjön tőlem. Irtózatosan szenvedhetett. Te őrült, mondtam végül is neki, ez a nő nem szeret téged, fütyül rád, mit nézed úgy, mint egy szelíd borjú, ez a nőstény ma férfival akar hálni, és valószínűleg velem alszik ... Te holnap elmégy s én itt maradok, és ő is itt marad, mondta, és tovább ittunk. S az ittas lány megütötte őt, és sirva fakadt, gyűlöl lek, zokogta, és ivott... Az igazgató piros arccal csitítgatta, néha a másik szobából bámuló özvegyasszony felé nézett, és tehetetlen volt. Megérinteni, megfogni nem merte a lányt, mély emberi dráma középpontjába kerültem, mert a tanítónő egyre engem cső kolgatott, és a szenvedő, megalázott férfi nem tudott elmenni, látszott rajta, hogy ott maradni sem bír, tehetetlen önmagával és velünk. Testvérem ez az ember, zsongtak agyamban a kusza gondolatok... Ilyen aljas, mint én, csak egy gyenge korcs lehet, lihegtem ittasan és csókolóztam. S már féltem tőle, iszonyodtam gyötrődő lényétől.. Malaparte írja, hogy a második világháborúban a németek féltek a gyengéktől, az eleset tektől, azért gyilkolták őket halomra, azért viseltettek el velük minden szenvedést, amit ember elviselhet, s amit nem viselhet el, azt is elviseltették velük. Végül is az öregasszony sokallotta meg mulatságunkat, nem adott több bort, azt mondta, elfogyott, s ő le akar feküdni. Támolyogva indultunk hazafelé, mindent az igazgató fizetett, ő színjó zan volt, és velünk szemben gondoskodó. Becsületes vendéglátó volt. A két lány belém karolt. „Te ne gyere velünk — mondta a lány az igazgatónak — most semmi keresnivalód itt!“ S ő engedelmesen mögöttünk maradt, ott állt a gyér fényben, a ködben és a hidegben, pedig emberfeletti módon vágyódhatott az izzó forróság után, mely a lányból áradt szinte perzselőn. Hajnali három óra lehetett. A tanítónő ittas volt, a barátnője is kissé, hívtak, hogy aludjak náluk. Ha más lehetnék, mint vagyok, velük megyek, és Vállalom a kaland érdekében a kockázatot. Részegség és tehetetlenség kavargóit ben- tiem, mindegy volt már nekem, hogy hová megyek, ez volt a holtpont, ösztöneim és emberi gyengeségem határvonala, ha akkor vállalom önmagam aljasságát, talán minden másképp alakul az életemben. De én visszanéztem a magányos férfira, s egyszerre úgy éreztem, valóban a testvéren; ő az elesettségben, s ezt olyan kényszerítő erővel éreztem, hogy a felismerés biztonsága eszeveszett bátorságot adott, és legyőztem gyávaságomat

— nem úgy, mint amikor az öreg csősz felé küldtem a golyótőröket a német mesterlövő puskából. Egyedül voltam, nem voltak mellettem a barátaim, hogy befolyásoljanak, éá megbocsátottam az igazgatónak, megbocsátottam neki, hogy megszégyenített önmagam előtt. Hozzásiettem, és átkaroltam a vállát, testvérem vagy ... mondtam neki, és a lányok után küldtem, gyakoroltam a nagylelkűséget, és ez jólesett, jónak éreztem magam, s úgy találtam, ez az érzés mindent megér. Az állomás felé indultam, és így örökre elszalasz tottam a lehetőséget, hogy szabaduljak a harmadik helyezettre nehezedő átok súlya alól.

Mellettem ül a feleségem, hátul a két gyerek. A Skoda motorja egyenletesen búg mn göttünk, kelet felé fut előttünk a látóhatár. Ahogy közeledünk feléje, úgy távolodik tőlünk. Síkságon rohanunk, őszi barna szántók, száraz és kifakult kukoricasorok és mélyzöld cukorrépa táblák szegélyezik utunkat. Hallgatunk. A két évtized alatt, amióta