Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

házasok vagyunk, sokat beszéltünk már egymással, most nézzük a vidéket. S ez azért jó, mert én nyugodtan gondolkodhatom. Régóta nem töprengek és nem rágódom már önmagam dolgain, nem értékelem újra elszalasztott lehetőségeimet, és nem építem fel magamban a másik eshetőséget, amely nem történt meg, de megtörténhetett volna. De amikor haza utazom, és a magasan kéklő vagy szürkülő ég alatt egyszerre a széles mezőség közepén találom magam, mely valamikor életkörnyezetem volt, vágy ébred bennem, hogy újra meg újra visszagondoljak életem néhány eseményére.

Ilyenkor a szerelmes és félszeg igazgató is eszembe jut. A sorsom hozott össze vele, hogy általa figyelmeztessen: te is ilyen leszel! Akkor csak azt éreztem, hogy hasonló hozzám, tanácstalan, habozó jó lélek, ittasan testvéremnek neveztem őt, ma már tudom: én voltam az a tehetetlenül szenvedő ember, aki panaszkodás nélkül nyeli a szenvedést és a megaláztatást. Évekkel ezelőtt elméleteket állítottam fel önmagámról, s amikor megszerkesztettem a legtökéletesebb és legvalószínűbb elméletet, kiegyeztem vele. Ilyen vagyok. S ezután a lelkemben békesség legyem! Szükségem van erre az elméletre, hogy a segítségével lelki egyensúlyban tartsam magam.

Elméletemben a régi, mosolyra késztető síverseny is helyet kapott. Akkor kezdődött bennem valami, ami miatt soha nem lettem igazi költő, és igazi közéleti ember sem. Az lettem csupán, ami vagyok, de erről később még szólok majd. Most azt akarom tisztázni, hogy miért nem lettem igazi költő, bár meg vannak hozzá a képességeim, tehetséges vagyok. Tudom ezt én is, de tudják mások is. Amikor verseimet harmadik díjjal jutalmazták a kritikusok, nem titkolták, hogy nagy reményeket fűznek hozzám; az első díjat is csak azért nem nekem adták, mert abban az időben a jelszavakat és társadalmi célokat hangoztató versek jelentették a költészetet. Talán, ha akkor első díjtat kapok

— vagy mondjuk így: már első díjat kaphatok! — minden másképp alakul. Megtörik a rontás ereje, mely gyerekkorom óta kísért, s bennem feloldódnak a gátlások, lazulnak és elsimulnak kínzó görcseim. Nem így történt. S így költői tudatom, akárcsak egész életem, a harmadik helyezés jegyében fejlődött tovább. Szerkesztőségben dolgoztam, riporterként jártam az országot, és a látszatvalóság kulisszáit építgettem írásaimmal, de jól kerestem. S az anyagi jólét kellemes tudata és előnyei nem maradtak számomra hatástalanok. Tragikomikus helyzetbe kerültem. Éreztem a világgal szemben való, igazi magatartás lényegét, melyet követnem kellene, tudtam, hogy a költészet egész embert követel, hiszen előttem álltak a nagy példák, az irodalomtörténet szellemalakjai, akik mindent elhagytak, feláldoztak, akik mindenről lemondtak az írás kedvéért, akik vállalták a tökéletes szellemi magányt, hogy alkothassanak. Éreztem, hogy a vers testi és lelki elkötelezettséget, teljes feloldódást követel, a halálhoz hasonló megsemmisülést, napról napra tapasztaltam, hogy az a belső világ, melyben tapogatózom, maradéktalanul magának akar, de én hamar belefáradtam az önmagamadásba, mint a hajiokok között fekete orrú akácléceimen az utolsó partra kapaszkodva, megfogott a holtpont, és azután már csak a kötelességtudat lendített tovább. Hasonlóképpen jártam a közéleti szerepléssel is. Amikor egy ügynek maradéktalanul el kellett volna magam köteleznem, én egyszerre fáradt lettem, töprengő és mérlegelő, s az az érzés kerített hatalmába, amely nem engedte valamikor, hogy a sánta csősznek megbocsássak, s már nem mertem azonos lenni öinmagammal, nem tudtam vállalni a teljes létezésem következményeit. S így sosem lehettem az, aki lenni akartam. Sokan tudták, hogy többre lennék képes, várták tőlem a tettet, amelyre — ezt csak én tudtam — képtelen vagyok. Aztán megnősültem, családot alapítottam, gyerekeimet nagyon szeretem, s a kör bezárult.

— Meglepődnek majd — mondja felém fordulva a feleségem —, talán nem is lesznek otthon ...

Az új kocsinkat megyünk megmutatni a szüleimnek.

— írnunk kellett volna, hogy jövünk. Talán a kukoricát törik, vagy a répát ássák... mindenképpen írnunk kellett volna . . .

Űjra a vidéket néztük, s bennem tovább folyik az életem, mint egy lomha folyó. Nyugodt, lomha folyó, mely nem háborog, könnyed csacsogó hangokat sem hallat, s az úszni nem tudót elnyeli. Nyugalmat követelt tőlem a családi ölet, s ez az új igény, melyet teljesen jogosultnak ismertem el — tapasztaltam a szüleim házasságában, a falu erkölcs- rendjében, s most kiderült, hogy ezek hatása törvényként él bennem —, megragadott, kényszerítő erővel szorongatott, magába olvasztott, elnyelt, mint az óriáskígyó a rémült