Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett
tottuk fel. Tizenegy óráig iszogattunk, de vigyáztunk, hogy ne legyünk részegek, mert nem akartunk tragédiát okozni. Tréfára készültünk, figyelmeztetésre, hogy velünk viszont nem lehet tréfálni. Éjfélkor a szőlőhegyen voltunk, ott álltunk a csősz mállott vakolatú vályogkalibája előtt. A telihold teljes fényben ragyogott, gyönyörű volt a rejtelmes árnyékokkal átszőtt táj, úszni látszott a fanyar őszi illatokban. Olyan nyugalmat és csendet árasztott ez a békés táj, hogy egy pillanatra átfutott agyamon a sajnálat: kár megzavarni... de aztán nem gondoltam rá, és visszafojtottam a sajnálkozást. A bosszú érzetének kényszerítő ereje és vasfagyelme uralkodott rajtam. Zömök barátom megkocogtatta az ablakot: „Sánta Csődör, gyere ki!“ Kissé bicegett az öreg csősz, s köztudomású volt róla, hogy vénségére is az asszonyok bolondja, az is volt egész életében. Hatvanon túl járó agglegény, özvegyasszonyok és kikapós, tolvaj menyecskék kerül- getője; mesélték róla, hogy még öregségére is erőszakos és szenvedélyes maradt, sorra látogatja a szőlőben dolgozó asszonyokat, gyümölcsöt, szőlőt ígér nekik, és ha csak egy kis hajlandóságot is lát a szemükben, érdeklődést érez ki a hangjukból, leteperi őket a szőlőtőkék között. A falu sok asszonykalandjáról tudott, sikerekről és kudarcokról egyaránt, innen eredt a csúfneve: sánta Csődör. „Gyere ki, sánta Csődör . .. gyere csak!“ — verte meg az ablakot most a másik barátom. „Ki az? ... Mit akartok?“ — hallatszott a vedlett vályogházból, és megroppant az ágy. A zárban megcsikordult a kulcs, s a felsíró ajtóban, hosszú gatyában megjelent az öreg. Árnyékbarázdálta arcán láttuk, hogy rettenetesen fél. Zömök barátom megfogta a karját, és kirántotta, a másik barátom pedig hátulról tarkón ütötte, hogy a földre esett. Mintha már napok óta várta volna a büntetést, összekuporodva fekve maradt, és a két karjával védőn átfogta a fejét. Kunyhójából kihoztunk egy roskatag széket, a magasabb barátom ráült, a halkan jajveszékelő csőszt feltámogattuk, és derékban meghajlítva, fejét a széken ülő ölébe hajtottuk. Én a bosszúálló kegyetlenség angyalaként fölébe álltam, karom meglendült, és a tenyerem, nagyot csattanva, feszülő alsónadrágjára csapott. A vén sánta Csődör halkan nyöszörgött, és amikor elfáradtam, zömök barátom állt a helyemre; szapora, éles csattogás lyuggatta szitává az ezüst táj csendjét, akár a ruhát sulykoló asszonyok mosófájának hangja a téli falu nyugalmát. Belefájdult a tenyerünk a multságba, s a vénember megadóan tűrte a büntetést. Talán itragikusabb számonkérésre számított, és azt hitte, minden elintéződött, pedig még tartogattunk a számára egy kálváriát. Feltámogattuk, és a falu felé löktük: „Menj haza, vén betyár!“ Kegyelemért esengve elindult a falu felé fehér gyolcsgatyában, mezítláb, meg-megbotolva rossz lábával. „Gyorsabban, öreg! — kiáltottunk utána. — Futás!“ S ő meglódult, de nem futott, hogyan is bírt volna futni, s akkor én hátrahúztam a német mesterlövőpuska zárdugattyúját, töltényt csúsztattam a csőbe, és az öreg feje fölé célozva utánalőttem, így ösztönöztem futásra. Valóban futni kezdett, s amikor a zömök barátom is utánalőtt az orosz karabéllyal, megszaporázta lépteit. Mi pedig utánaindultunk, s a szőlők sziléig mentünk, hogy belássuk a falu felé nyúló, széles, világos mezőt, és figyeltük a sánta Csődört, ahogy szemmel követhető fehér árnyékként a temető felé poroszkál, azon az úton, amelyen valamikor én siklottam az iskolai síverseny harmadik helyezése felé. Halkan nevetgélve néztük őt, és elégedettek voltunk magunkkal, néha utánanyújtottuk fegyvereink kilométernyi hosszú golyótőrjeit, hogy ugrabugráló sietésre ösztönözzük; a csendes éjszakában zúgva morajlottak a fegyverdörrenések. „Gyere — mondta a magasabb barátom a zömöknek, amikor az öreg a mező közepén járt —, elébe kerülünk!“ Én, a mesterlövőpuskával, a helyemen maradtam, ők ketten futva tűntek el előlem. Mindenképpen keményen büntettük a tolvaj sánta Csődört, 8 erre azért volt szükség, hogy a jövőben ne merészeljen szembehelyezkedni velünk, és a mai éjszakáról ne árulkodjon senkinek. A fehér árnyék már beleveszett a falu szürkén gomolygó foltjaiba, és én tudtam, mi történik vele. Amikor félelemtől eltelve a temető sövénye mellett lopakodik haza, a bokrok közül elébe lépnek, és kemény ütés sújtja újra a földre. „így őrződ a szőlőt? — kérdezik tőle szigorúan. — Menj vissza a helyedre és vigyázz a tolvajokra!“ S ő jajongó ellenkezés után megindul az ezüst mezőn visszafelé, motyogva sír megalázottságában és tehetetlenségében. Amikor a mező közepére ért, az én puskám golyója állította meg. Könyörtelenül vijjogó golyóujjak nyúltak feléje a temető felől is, a szőlők felől is, éles karmukkal körülfonták és kuporogni kényszerítették a mező közepén. Ott reszketett órákig a csodás szépségű ezüstfényben, a béke és nyugalom szelíd leplébe burkolózva, melyet csak olyankor téptek szét mennydörögve a lövések, ha megmozdult. Egy hatalmas diófa törzsének támaszkodtam, hónom alatt