Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

Hárman voltunk Jó barátok, felcseperedő legények a faluban, és az értékrend szerint tagadhatatlanul én voltam közöttük a harmadik. Mindketten nagyobb hírűek, megbecsültebbek, bámultabbak voltak, mint én. Erősebbek is voltak nálam; Akkoriban ugyanis nagyon fontos volt, hogy egy becsvágyó fiatalember fáradtságot nem mutatva, kitartóan és jól kaszáljon akár napokig is, és nem kevésbé volt fontos, hogy cséplésnél egyedül a vállára vegyen egy ötvenkilős gabonászsákot, és felvigye a lépcsőkön a padlásra Igen, a testi erő akkori világomban aranyat érő tulajdonság volt. Az a legény, aki az erdőn, a téli favágás idején húzódozott megfogni és tartani a kétmázsás rönkök végét, vagy nem bírta akár percekig is forgatni a Skoda traktor „kurbliját“, akinek csépléskor a kévehányásnál nehézségeket okozott, ha az aratók harminckilós kévéket kötöttek, hogy takarékoskodjanak a zsinórral, az ilyen legénnyel még a saját édesanyja sem volt elégedett. Ö, a hétköznapok, különösen nyár idején megannyi erőpróbát jelentettek. De én kamaszéletünk során, derengő férfikorunk előjátékaiban is csak a harmadik helyezést értem el. Testileg gyengébb voltam a barátaimnál. Az egyikük zömök, széles vállú, domború mellű volt, valóságos vasgyúró, a másik magas, izmos és szívós, mint a szíj Az én középtermetű, vékony csontú alakom jelentéktelennek tűnt mellettük, mert bár Izmos voltam, de kissé nőies, finomabb és érzékenyebb felépítésű, mint ők. Hiába csattantak legnagyobbat az én ütéseim a kocsmában gyakran játszott „seggreverőcske“ alkalmával a derékszögben meghajtó hunyó alfelén, verekedésben, duhajkodásban mögöttük maradtam. Hozzájuk tartoztam, együtt emlegettek velük, mi voltunk a fiatalság hangadói, hősei, duhaj kalandok szereplői, de az igaziak ők ketten voltak. Én csak a harmadik voltam. A tanítónők meg a valamilyen módon a faluba kerülő idegen nők, óvónők, postáskisasszonyok, brigádosok is őket választották szeretőül, én csak a falusi lányokkal tudtam közelebbi viszonyba kerülni. Ma már tudom, hogy ha akartam volna is udvarolni azoknak a lányoknak, akiknél nekik sikerük volt, engem visszautasítottak volna. A kor, az idő és a benne megvalósuló események hozzák a felismeréseket és önismeretet. Háttérbe szorulásom okait önmagamban kell keresnem, jellemvonásaim kötött, hogy megértsem az okokat, melyek mássá tettek, mint ők voltak. Igen, határozottan volt bennem valami, ami eleve képmutatóvá tette közös életünkben és mulatságainkban való részvételemet.

Egy életre emlékezetembe rögződött az öreg szőlőcsősz esete velünk. Kegyetlen bosz- szúnkat tagadhatatlanul maga idézte elő, de vétségéhez képest aránytalanul magas volt a büntetés. Azokban az években történt, mikor a zűrzavar és bizonytalanság különösen önzővé tette az embereket, kétségbeesetté és keménnyé, ia tiltott pálinkafőzés és orv- vadászat idején, amikor a birtokunkban levő katonafegyverek erőszakos tettekre csábítottak bennüket.

Egy napon eltűnt a hajlok padlásáról az elfűrészelt csövű és sörétesre fúrt kozák puskám; nyúllesre indultunk, s a fegyvert nem találtuk a helyén. Holdfényes őszi este volt, a bokrok meleg árnyakként ültek ismerős helyükön, az alacsony gyümölcsfák közeledni látszottak felénk. Majdnem nappali világosság áradt a hideg égi tányérból a föld felé. Nagyszerű idő nyúllesre, akár éjfélig is ott ülhettünk volna az erdő szélén, a szarvasherével bevetett rétecske mellett, a dombon aláfutó szőlők hajlatán. A barátaimnak golyós fegyverük volt; egy rövid csövű orosz karabély és egy német mesterlövőpuska távcsővel, s ezekkel a csalóka holdfényben bizonytalan a találat.

Mindjárt az öreg csőszre gyanakodtunk, mert tudta, hogy a fegyvert a padláson rejtegetem. Meg kellett büntetnünk. Kevés reményünk volt rá, hogy a puskát visszaszerezhetjük tőle, nagy ivó az öreg, bizonyára eladta valakinek pálinkáért. Nem kerülheti el a büntetést. Fiatalságunk gőgje és kegyetlen, rettenthetetlen életereje kemény bosszút követelt. Azonnal hazamentünk. A zömök barátom meghívott pálinkára, az apja éppen most főzi otthon a pincében, és már bizonyára „tisztázza“. A házuk alatti pincében apja petróleummécses hunyorgó fénye mellett ült egy alacsony fejőszéken, és jókedvűen fogadott bennünket. Látszott ratja, hogy ivott, a pincében meleg volt, a benzineshordóból készített pálinkafőző tűzhely oldala vörösen izzott a félhomályban. A hunyorgó mécses Zsiráf nyakú szörnyeteg árnyát vetette a homokkő boltozatra; a pálinkafőző fazék és a csőberendezés árnyait. A lecsapódó párlatot hűtő vizeshordó oldalából vékony csövön apró kristályerecske csordogált az ötliteres, zománcozott fazékba. A barátom apja boros- poharat tartott a csordogáló erecske alá, teliengedte, és felénk nyújtotta, megkínált. Tűzfolyó volt a borospohárban, maró keverék búzából és rozsból főzve; kötszerre haj