Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Egri Viktor: Befejezetlen levelek
többé. Boldoggá tenne, ha csak egy napig ülhetnék a közelében, és faggathatnám, perelnék vele, hogy vigyázzon jobban az egészségére ... 1969. február ■.. nem tudom, megírtam-e, hogy sokat kell olvasnom és tanulnom. Amit a tegnap adott, az nem elég, mindig van valami új, aki az én szakmámban nem tart lépést az újjal — a fizikusok is így vannak vele —, az lemarad, az a veszély fenyegeti, hogy a lomtárba kerül, mehet utcát söpörni, homokot talicskázni. Te azt mondanád erre, hogy ez a szakbarbárok sorsa, mást nem érdemelnek. Nincs időm, hogy egy regényt vegyek a kezembe, nem emlékszem, mikor olvastam utoljára verset, pedig diákkoromban nagy versbarát voltam. Ahogy ezt írom, ott látom az íróasztalodra rakott köteteket; látom azt is, ahogy beléjük lapozol, ízlelgeted a sorokat, fennhangon olvasva figyeled a zeneiségüket, olykor-olykor a fejedet is csóválod, ha érzelmi és gondolati világod nem rezonál valami túlságosan a nyakatekertnek tartott metaforára. Érzem, sok széptől megfosztom magamat. A görögök úgyszólván semmit sem tudtak a fizikáról, még kevesebbet a kémiáról, mégis nagy volt a kultúrájuk, hatalmas a máig ható gondolati világuk. Három esztendővel ezelőtt meghallgattam Euripidész Medeáját, és megrendültem, milyen mélyen nézett a féltékeny asszonyi lélek mélyére ez a kétezer-négyszáz évvel ezelőtt élt drámaköltő, mennyire korszerű ma is a mondanivalója. A mi technikai tudományunk holnap elévül, jó része használhatatlanná válik — minek akkor ez a nagy sietés és kapkodás! Csak az nyugtat meg, hogy itt a laboratóriumban nem végzek meddő munkát... Maholnap leszállunk a holdon, kikötünk valahol a világűrben, óriási dolog, nem becsülöm le, de mennyivel nagyobb meglelni a rák, a lepra vagy az allergiás bajok hathatós gyógyszerét. Tele van a világunk ellentmondásokkal, rengeteg bajjal, tűzfészekkel, és az ember, ez a sárkányfogvetemény, hogy a költő szavaival éljek, úgy látszik, arra született, hogy hadakozzék egymással, örök békétlenségben éljen. Azt hiszem, csak a költő lehet boldog, mert az ő kezében ez a formátlan anyag, amiből az ember összetevődik, ritka egyedeiben néha harmonikussá válik. Vagy talán a legboldogtalanabb, hogy látja, mennyire tehetetlenek vagyunk mindennel szemben, ami szenvedés, harag és gyűlölködés. Abbahagyom ezt a hiábavaló filozofálgatást, végül még azt találnád hinni, hogy honvágy fogott el, és kezdek érzelgőssé válni. De nem tudok tervezni, örülni a holnapnak, ha nem érzem, hogy kinek csinálom, amit csinálok. A mexikói szerencsétlen leprásoknak — vajon ez az én feladatom, amikor az otthoni bajokra, de a magaméra sem tudok orvosságot... ? Megtörtént a csoda: Friedl bemutatott a szüleinek. Nem tudom, hogyan festett le nekik, de sejtem, hogy portrém érdemem felül sikerülhetett, különben nem lettek volna hozzám olyan nyájasak. Talán egy hétbe sem telt, és meghívtak vasárnapi ebédre. Nem volt kétségem, hogy a meghívást Friedlnek köszönhettem. Célra törő, erélyes kis teremtés, hogy ezt ily hamar kiharcolta. A megbeszélt időben becsengettem hozzájuk, meglepetésemre semmiféle ebédkészülődést nem láttam; vasárnapi díszben vártak rám mind a hárman, a szülők és Friedl is. Zavaromban valamit hebegtem, hogy talán estére várnak, ám Jakobus úr, az apa karon fogott, és megmagyarázta, hogy az ebédmeghívás egy Limmat-parti vendéglőbe szól. Bevett szokás ez itt, az ilyen ünnepi ebéd alig valamivel drágább az otthoninál, és a háziasszonynak nincs vele semmi vesződsége. Patinásan öreg, tükörfényes és ápolt volt itt minden; a nehéz tölgyfa asztalokat és tálalókat évszázadokkal ezelőtt faraghatták értő mesterek ilyen remekre, kövér bőséget és jólétet árasztott a gyantásbarnára pácolódott mennyezet és az óntálakkal díszített faburkolat. Egy kovácsoltvas csillár lámpái szikrázva szórták fényüket, pedig kint a friss hóeséstől fehérre mosott folyóparton sütött a nap, és fenyőillatú kellemes meleg ömlött a sötétzöld csempés kályhából. Én többnyire az üzem közelében étkeztem egy kis vendéglőben, az is ragyogott a tisztaságtól, és ízletes volt a konyhája, mintaszerű a kiszolgálása. A fényűző és mégis családias étterem más volt, egy darabja az igazi Svájcnak, amely nem ismert
