Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett
Duba Gyula a havmadik helyezeti A versenyeken a győztesek közé sorolják a harmadik helyezettet, emelvényre állítják és bronzéremmel, díszoklevéllel vagy pénzjutalommal tüntetik ki. A győztesre, az elsőre hulló dicsőségből rá is vetődnek fényes sugarak, a második helyezett lehetőségeinek a tárgyalásakor róla is szó esik, mint akinek szintén nem sok hiányzott ahhoz, hogy jobb helyezést érjen el, és így nagyobb ünneplésben és jutalomban részesüljön; általában hozzászoktunk a versenyek győzteseinek háromtagú csoportjához. Az első, a második és a harmadik valamilyen módon összetartozik. S az általános ünneplés során és a törvénnyé emelt megszokás közepett úgy látszik, senkinek nem jut eszébe elgondolkozni a harmadik helyezett különleges lelkiállapotán, jól megnézini őt, és megfejteni a bensőjén eluralkodó szenvedés okát. Észrevenni benne a keserű belenyugvást, a mar- dosó önvád kétségbeesett és önkéntes lefojtását és a megváltozhatatlanon való felülemelkedés igényének kényszerét. Nem tudom, megfigyelte-e már valaki, hogy a fényképeken a harmadik helyezett rendszerint nem mosolyog. Arckifejezése komoly, bár nem barátságtalan, inkább elgondolkozó. Töprengő és kissé zavart. S ha mosolyog, s integet a közönség felé, mosolyában van valami valószerűtlen és mesterkélt, valami élettelen: grimasz, melyet nem érzelmek, szenvedélyek táplálnak, hanem riadt közömbösség. Bár talán még elégedett is az eredményével, de így sem tagadhatja meg ösztöneit, talán szívből mosolyogna, de nem tartja magához illőnek a jókedvet, zavartan vizsgálja benső önmagát. Szememre vethetnék, hogy eltúlzom az egészet, hogy elfogult vagyok a harmadik helyezett problémájával kapcsolatban. Én mégis azt állítom, hogy mindez így igaz, s azért állítom ezt ilyen határozottan és egyenesen, mert gyermekkorom óta én is mindig és mindenütt harmadik voltam, önironikus pózzal így is állíthatnám: az élet harmadik helyezettje vagyok. A győztesek közé tartozom, de csak egy lépcsőfok választ el a vesztesektől, az eredménytelenektől, a számon nem tartottaktól, akik fölé diadalívként magasodik a győztesek dicsősége, hogy elrejtse őket a világ szeme elől, és súlyával belenyomja őket hétköznapjaik érdektelenségébe. Igen, a harmadikot csak egy apró mozzanat választja el attól, hogy senki ne vegyen róla tudomást. Szakadék szélén áll, s az önmagával való meghasonlás még abban is akadályozza, hogy foggal-körömmel igyekezzen megtartani a helyét. Az élet harmadik helyezettje! Én adtam magamnak ezt a minősítő jelzőt, ha egyáltalán annak nevezhető. S az értékelést, eredményeim összegezését sem valamilyen bizottság végezte, önmagam értékeltem teljesítményemet, hogy megállapítsam: lehetőségeim végére értem, a csúcson vagyok. S ha ez a csúcs csupár a győztesek emelvényének a harmadik fokát jelenti, bele kell nyugodnom. Csupán annyit tehetek a lelki nyugalmam — és esetleg mások okulása — érdekében, hogy megpróbálom felkutatni magamban az okokat: miért voltam mindig harmadik? Ha visszanézek az időben, és keresem az első eseményt, amely előre jelezte az egész életre szóló harmadik helyezésemet, majd négy évtized távolából egy iskolai síverseny
