Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett
emléke rajzolódik elém. Kétségtelenül ez volt a világ legszegényebb és legszívderítőbb síversenye. Tanítónk rendezte számunkra az elemi iskolában. Szüléinknek rendkívüli eseményt jelentett, számunkra izgalmat és lelkesedést. Egyszerre megszállt bennünket valami nagyszerű újdonság előérzete, melyhez hasonló a falunkban még nem volt, s amely a nagyvilág ismeretlen csodál felé tágította előttünk a kapukat. Én a harmadik osztályba jártam akkor, az emlékkép az átlagosnál kisebb növésű, aprócska parasztgyereket mutat, fekete csizmácskában és barna bőrsapkában, melynek szegélyét puha szürke prém övezi. Ma is élénken emlékezetemben élnek ezek a bőrsapkák, mert olyan kerekfejünk volt bennük, mint a gömbölyűre nőtt narancsszím tök a sárgára száradt kukoricaszárak között. A versenyt néhány hetes előkészület előzte meg. Tanítónk egykori nagy versenyekről mesélt, melyeken részt vett, sőt éppenséggel díjat nyert, s amelyek szavai nyomán megejtettek bennünket izgalmukkal, idegem levegőjükkel, és elültették bennünk a versenyszellem csíráját, a nyerés kívánását, a győzelem vágyát. Elsők akartunk lenni, s tudtuk, hogy ennek egyedüli módja szívvel-lélekkel belevetni magunkat az erőpróbába. A versenypálya kijelölésében minden versenyző részt vett, hogy pontosan ismerje az útszakaszt, melyet a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal kell majd megtennie. A tanítónk ment elöl, s mi hosszú sorban kapaszkodtunk utána, egy nyomon. Síléceink mégcsúsztak néha, egyik társunk lába fázni kezdett, olyannyira, hogy vissza akart fordulni, de vezetőnk lehúzta a fiú csizmáját, és fázó lábát hóval dörgölte meg — ma is látom sárga sarka valószínűtlen látványát a csikorgó fagyban —, aztán mentünk tovább. Síléceinkről feltétlenül szólnom kell, mert nehézkes csizmáinkon túl leginkább ezek jelentették versenyünk komikumát, hogy fogyatékosságukkal utólag egyben meleg mosolyra és megértésre is késztessenek. Messze voltak ezek a „sítalpak“ a mai vasalt szélű, kandahárkötéses, ragasztott műanyag lécektől, a speciális futótalpaktól; a falu bognárja készítette őket, többnyire akácfából, mely sárgásbarna erezetével a legkeményebbnek és legsíkosabbnak bizonyult. Talpuk, melyen még a szokásos csatornácska vájata sem volt, tükörfényesre kopott, felkunkorodó végüket nyílt tűz felett hajlította meg készítő mesterük, s a hajlatban az aranysárga fa felülete elszenesedett, és füstös fekete lett. S a kötés, mellyel a léceket lábunkra erősítettük, öreg lószerszámok szíjaiból készült; két végén leszögelt, feldomborodó „pofa“ a csizmaorr számára, a sarkakat átfogó csatos szíj — piceknek hívtuk —, mely a lábunkat rögzítette, amíg a szíj el nem ázott és meg nem nyúlt — ez volt a kötés... Elindultunk hát kijelölni a versenypályát, enyhe lejtőn kapaszkodtunk felfelé, a távolban sötétilő szőlők felé, a hajiokok között váratlan kitérőkkel púpos dombocskákra másztunk fel, és lesiklottunk róluk, csupasz sövények és szorosan egymás mellett álló szilvafák törzsei között kanyarogtunk — szándékosan nehezítettük meg pályánkat, felmásztunk a dombtetőre, s onnan néhány száz méterre egyenes szakasz után meredeken siklottunk alá a falu feilé. Talán akkor ösztönösen megéreztem, hogy a versenynek meghatározó — már-már mitikus — következményei lesznek a számomra, melyek egész életemen végigkísérnek, ment még ma is emlékszem a velem kapcsolatos részletekre. Derűs, hideg januári nap volt, félméteres jégcsapok dárdái lógtak az ereszeken, de hegyes végükről a napsugarak unszoló ragyogására sem cseppentek apró könnycseppek, kemény hideg volt. Lépteink nyomán halkan ropogott a hó, és a szekérúton síkos nyomok nyúltak a szánok után. A kémények tetején füstgombák ültek rezzenetlenül. A falut megszállták a varjak, bolyhosan gubbasztottak a házak tetején és az akácfákon, vagy a fagyos lótrágyát kopácsolták az úton, közöttük fürge pipiskék sikoltoztak. Az iskolában ködmönös, pruszlikos, csizmás asszonyok — anyák, lánytestvérek — teát főitek nagy fazekakban, citromot szeleteltek, szárazsüteményeket rakosgattak kistányérokra, mi, a résztvevők már a starthelyen várakoztunk. Léceinket súrolgattuk a havon, botjaink — szöges végű meszelő- és seprűnyelek — markolatát próbálgattuk, mellünkön és hátunkon nagy fekete szám. A fehér hómező vakítóan ragyogott, szikrázásába belefáj- dult a szemünk. A szőlőheggyel hosszú keskeny nyom, a versenypálya kötött össze bennünket. Ma már tudom, hogy minden verseny izgalommal jár, de mi akkor, nyolc-tíz éves kerekfejű parasztgyerekek — valami elemi felindulással izgultunk életünk első versenyén. Az asszonyok fekete télikabátokban, puha nagykendőkben, csoportba verődve nézték az indulást. Halkan beszélgetve várakoztak, néha felénk mosolyogva intettek; szélesek és zömökök voltak, mint a tollúkat borzoló varjak, melegség áradt belőlük.