Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Ozsvald Árpád: Három vers

élményének, a cseh forradalmár-író, Julius Fučík emlékének adózott új verseivel, amelyekben a megtett út állomásait járja végig tanulságul az utána következőknek:

„Az újarcú magyarsághoz nagy út volt! Bár vont magához Ady, Szabó, Bartók, Móricz, nép-gond s éles hegyi lég.

Égtek cserkésztüzek, máglyák.

S árvák voltunk, nagyon árvák.

S buzgó újarcú magyarként azt hittük, a hit elég."

/Űjarcú magyarok;

A Zerge-hegyen 1926-ban)

Ozsvald Arpád

változatok népmesére

sírfelirat

i.

Kívül a magányon, kívül az örökkévalóságon, kerítés éles bordáin, ür-madár csőrébe rejtve, világvég tengerbe ejtve, delfinek dobnak a partra.

II.

Ólomszérűn birkózunk ketten, íújtat a sárkány két kezemben, derékig ólomban vérben, topogunk szörnyű ölelésben .

III.

Üveghegy-világ előtt állok, vasbocskorom mind szétmállott, talpam a pokoli tűzben, homlokom a jeges űrben.

IV.

Mikor a világot felfedeztem, valaki már járt előttem, jelekkel az utat kiraktam, a mindenséget zsákba varrtam.

Sinka István emlékére

Meghaltak már a balladák, öVdögpille parázsra szállt,

Korhány vize talpig jégbe’, néz a kopár jegenyékre.

Kő-juhok most táncra kelnek, bunkós botok énekelnek, bajuszok — nagy bíbicszárnyak —, koporsóból furulyáznak.

mikor a kakas harmadszor szólt

Mikor a kakas harmadszor szólt, már letagadta a Napot, a Holdat, gyáván dideregve a sötétben, daloló nagy tüzekre gondolt, az ajtón nem mert bemenni mégse

— házát is megtagadta.

Kívül a magányon, kívül az örökkévalóságon, fekete erdő közepén, ezüstbika szarva hegyén, virágot lépő lányra várva készülök rettentő halálra.