Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Szeberényi Zoltán: A vox humana poétája

Kinek? Ezeknek? kívánatos szókkal '

ágáljon kinn a hordó )ronton? A, inkább dermed a néma milliókkal.

Nem. Inkább csend. Nem alkuszik a szándék: ami ma van, nem veszi be a gyomrom, nem veszi be. Okádék."

(Hol a költő?)

Mire visszakerült az élet sodrásába, Európa szívében már a fasizmus szörnyetege élesíti világot veszejtő körmeit. A gazdasági válság, a világpolitika zavart, nyugtalanságot keltő eseményei már előrevetettéik egy háborús konfliktus lehetőségét. A társadalmat érzékeny szemmel figyelő költőt nyugtalansággal, szorongással töltik el. Elsőnek figyel fel a magyar költők közül a veszélyre (Az ember tragédiája, legújabb szín), amely Európa népeit fenyegeti; de nem inog meg az igazi humánum végső győzelmének hitében, a véres kezű új diktátor bukásának bizonyosságában:

„Wotán dühöng. Marx megfordul a sírban, ropok a csontja földnek és az égnek, síkon, hegyen s tengeren barna-pírban a káosz-erdő vörhenyei égnek

a vak tekintély látszat-magasában egy őrült ideg megmered veszejtőn: s leölt barátok hull a-sor faláb an a nagy-nagy Führer megindul a lejtőn.“

(Vízió — 1934)

A készülő új apokalipszis fenyegető árnyékában sem szűnik meg a kisemmizett milliók igazát, az emberség, a tiszta humánum szükségét hangoztatni. A magyar anti- fasizmusnak kevés ilyen férfias merészségű költője volt ebben a korban. Győry költői életművének ez a szakasza a legnemesebb emberi és művészi dokumentumokat szolgáltatja a két háború közötti magyar költészet történetéhez. Nem a tettektől irtózó éteri humanizmusnak, hanem a tettekre sarkalló „kardos humanizmusnak“ a hirdetője.

Elhagyja a „hangos“ szabad verseket, Ismét feszesebbé válnak költői formái; letisztult, férfias dísztelenségű, őszinte érzésektől fűtött vallomásokban vallotta meg féltő szere- tetét a szülőföld, a népek hazája: a Zengő Dunatáj iránt (Hegyi szél a Dunánál, A Duna- táj lelke; Közép-európai ember stb.). A fasizmus barbarizmusában, értékpusztító embertelenségében a cselekvő humanizmusnak, a népek között hidat építő vox humanának tudott és mert hirdetője lenni:

„mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém."

(Én minden népet féltek áttolj

Magyar költő volt, de érces hangjából mindig a nép s a népek hangja szólt:

„Polgár, munkás s paraszt között, híd ember és ember között, híd minden dolgozó kéz és agy, s ittélő testvérnép között.

Béke! Kenyér! Es munka! Sok.

Urak, írók, kolomposok, ezt kéri a nép és a népek: joanok, Jánok, jánosok."

(A nép szava)