Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Szeberényi Zoltán: A vox humana poétája

Az eddigi kulturális centrumoktól elszakadva folytatták és alakították történelmüket, s a körülményektől meghatározott színvonalú irodalmat és művészetet teremtettek Ezek a kisebbségi kultúrák kisebb részben a helyi, regionális, nagyobb részben az egyetemes magyar kultúra és művelődés hagyományaiból Indultak, de további fejlődésüket már az utódállamok társadalmi valósága határozta meg. Ebből adódóan nem lehetett e kultúráknak és irodalmaknak azonos összetételük és színvonaluk, hiszen az egyes államokban igen eltérőek voltak a kultúrateremtés feltételei és adottságai. Mások voltak a követhető és továbbfejleszthető hagyományok is. S ez a körülmény — természetesen

— megmutatkozott az egyes irodalmak fejlődése ütemén, irányvonalán és színvonalán is. Relatíve gazdag, követhető és kiinduló pontnak tekinthető hagyománnyal csupán az erdélyi magyarság rendelkezett. A szlovákiai magyarság — a vajdaságihoz hasonlóan — legfeljebb némi táji jellegű előzményekre tekinthetett vissza.

Az előzmények hiánya súlyos tehertételként nehezedett a születő szlovákiai magyar irodalomra, de ami az egyik oldalon visszahúzó körülmény volt, a másik oldalon lendítőerőnek bizonyult. „Mi vagyunk a legszegényebbek, szemben az erdélyi és a magyar- országi bőséggel, de mi vagyunk a legkötetlenebbek, a legprogresszívabbak, mert ben nünket nem béklyóz le a múlt, a kincses történelem, nekünk csak jelenünk van, míg Magyarországot és Erdélyt a múlt, a tradíció irányítja, boldogítja, de bénítja is“ — diagnosztálta a helyzetet az egyik vajdasági író.1 A hagyománytalanság tehát minden regresszivitása mellett felszabadító erőként is hatott a szlovákiai magyarságra. S már csak azért is érvényesülhetett ezen a területen bizonyos progresszivitás, mert mindhárom kisebbség közül a szlovákiai került politikai és gazdasági szempontból előnyösebb helyzetbe. A francia mintára épülő masaryki demokrácia szabadabb légkört és nagyobb teret biztosított a magyar kisebbség szellemi kibontakozásához a tagadhatatlan nacionalista nyomás és megtorló intézkedések ellenére is. Hiszen bizonyos mértékig természetes következmény, hogy az elnyomatás keserű emlékével küszködő, a nemzetté válás folyamatának beteljesülése küszöbén álló, az új államért lelkesedő államalkotó nép nem nézett jó szemmel a számára fájó emlékű egykori birtokost megtestesítő nemzet határokon belül maradt töredékére. Az új államkeretet szabályozó közjogi állapotok mégis lehetővé tették, hogy a szlovákiai magyar író a magyarországihoz viszonyítva demokratikusabb körülmények között, tágasabb horizontot feltételező, egyetemesebb igényű problémákat zenghetett. Az eszmei-politikai szabadság és az életszínvonal relatíve magas foka pedig olyan alapot biztosított a kulturális fejlődés lehetőségeinek, amelyhez fogható egyik utódállamban sem volt a magyar kisebbségek számára. Ez a körülmény bizonyos mértékben kompenzálni tudta a kulturális gócpontok és a hagyományok hiányát.

Ezen a relatíve „kedvező“ talajon fejlődött ki a csehszlovákiai magyar irodalom, s lett legnagyobb értékeiben az egyetemes magyar kultúra szerény, de el nem hanyagolható vetülete. Nagy átlagában provinciális, de csúcsaiban európai problémákat felvető, az emberség mértékét és próbáját kereső, a legtisztább megnyilatkozásaiban pedig a „vox humana“ eszmeiségét valló és hirdető regionális irodalom.

E merőben új társadalmi körülmények között kialakult kisebbségi irodalomnak a líra volt a kezdete és máig fennmaradó értéke. A lírában tudta felmutatni — ha nem is tartósan — azt az eszmei-művészi színvonalat és értéket, amely napjaink megbecsült hagyományává avatta. A líra e szinte kizárólagos műfaji uralmának közvetlen okát nehéz lenne meggyőzően feltárni. Fellendülésének indító rugóit nem korlátozhatjuk a magyar irodalom hagyományos líraközpontúságára sem, több körülmény sajátos egybe- játszásáról lehet szó. Sokan lélektani okokkal magyarázták, kifejezetten „költő-teremtő“ időnek nevezték az államjogi fordulat utáni éveket. Mások műfaji sajátságokra utaltak, mondván: .természetes,hogy egy önállóságra kárhoztatott irodalomban a líra támad fel először, a lírikus ad először kifejezést a megváltozott új helyzetnek. A lírikus az, aki naplószerű aktualitással ad számot élményeiről. A regényíró évekig érleli benyomá

1 Egri Viktor idézi az egyik vajdasági író magánlevelét „A kisebbségi magyar irodalom margójára“ című cikkében. Képes Hét, II. évf. 13. sz.