Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Szeberényi Zoltán: A vox humana poétája
Szeberényi Zoltán a VOX HUMANA poétája Kevés magyar költőnek szóltak bele különféle — külső és belső — körülmények oly szeszélyesen és meghatározón írói sorsa alakulásába, mint Győry Dezsőnek. Volt időszak, amikor egy egész mozgalom tűzte zászlajára nevét, költészete a csehszlovákiai magyar fiatalság generációs öntudatának kifejezője volt. A mai olvasók túlnyomó többsége azonban már nem költőnek ismeri. A romantikus ihletésű és sodrású történelmi regények írója már-már teljesen eltakarja és elhomályosítja az egykor széles körben ható költő alakját és művét. Pedig ha teremtett a csehszlovákiai magyar lira a két háború közötti időszakban hagyománynak átmenthető értéket, Győry költészete minden bizonnyal csúcsához tartozik. Nincs még egy szlovákiai magyar költő, aki olyan őszintén és sokrétűen feltárta volna a magyar kisebbség életét és harcait, mint ő. Költői tevékenységének csaknem egészét e nemzetiségi kisebbség körében fejtette ki. Egy idegenbe szakadt népcsoport költőjeként érte el alkotó erejének zenitjét, költői ihletésének virágkorát. A burzsoá Csehszlovák Köztársaság magyar kisebbségének sorsproblémái formálták költővé, népe gondja-baja ihlette legszebb költeményeit, kora morális és politikai problémáival birkózott gondolkodása legnemesebb eredményeiben. Körülményei ellenére sem lett azonban provinciális költő, közép-európai arányokban igyekezett gondolkodni, de lényegében mindvégig megmaradt „par excellence“ szlovákiai költőnek, egy bizonyos történelmi helyzetbe került népréteg, egy sajátos — földrajzilag is determinált — tájegység poétájának. Költészete olyan mélyen gyökerezik a csehszlovákiai magyar kisebbség társadalmi-politikai valóságában, a hazai táj igézetében, hogy amikor ez a kapcsolat megszűnt, kiapadtak a költészetét éltető nedvek is, a költőnek természetszerűleg el kellett hallgatnia. S nem történhetett másként: mikor hosszú hallgatás után ismét megszólalt, születő új költeményei szinte kivétel nélkül a régi harcok és harcostársak, a hazai táj és emberek lírai megidézései, költői visszhangjai voltak. Az öregedő költő a maga igazát és igazoltatását keresve visszatért ifjúkora földrajzi és szellemi tájaihoz, hogy erőt merítsen lankadó művészi ihletéhez. Csak a költészetét életre hívó és virágba borító világ elemeinek felidézése tudta megtörni hallgatását. S most, hogy harcokban és alkotásokban eltelt életének 70. évét tölti be, az ünnepi hangulat sugallta tisztelettel és melegséggel idézzük fel költői tevékenységét, amelyet elszakíthatatlanul és oszthatatlanul magunkénak érzünk és vallunk. A két világháború közötti magyar irodalom története eszmei-művészeti-politikai sokrétűsége mellett sajátos földrajzi tagolódást is mutat. A trianoni döntést követő határ- viszonyok révén jelentős lélekszámú magyarság került az utódállamokba: Romániába, Csehszlovákiába és Jugoszláviába. Ezek a nemzet egységéből kivált kisebbségi nemzettestek a történelmi kényszerűség következtében kulturális és társadalmi decentralizá ción mentek keresztül, s önerejükből sajátos, ún. „kisebbségi“ kultúrát fejlesztettek ki.
