Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Fábry Zoltán: Az elkötelezettség dicsérete

és demokráciára ébredtek, illegalitásosok, munkások, diákok, írók és költők. Ojra és másképp kellett kezdeni mindent. Hangot adni és zsákutcák helyett ú] csapásra mutatni. Változni és változtatni! Névadó kellett, új fogalmazás. És akkor született meg Győry Dezső szövegezésében az új név, az új cím: „Ojarcú magyarok".

„Az új problémák magja kigyúlt s új vonást vág a magyar ég jelé": ízleli meglátását a költő, hogy most már felgyúltan hirdethesse a változást:

„Csodálatos csillagok, másult magyarok új arcotok nagy missziós füzével jelváglak a zenitre: csillagok.

Kezdjétek roppant rendelésieket!"

Az indítás, a teremtés gesztusai tobzódnak. Tobzódhatnak: Költő teremt itt közösséget: az újnak, a másnak, a megtartónak elkötelezett szabadító küldetéstudat. Realitását nem kisebb ember, mint Móricz Zsigmond nyugtázta azon melegében: „... valami új erő, az új szociális és emberi célok jelé irányuló arc és szív. Magasabban van e tekintetben, mint az itthoni költészet."

Győry Dezső erős kötéllel, kötelékkel csomózta magát a kisebbségi testbe: húsba vágón, de lélekindítón. A perifériaember hátrányával és dacosan kiverekedett helyzeti előnyével indult, „szárnytisztesen“, elöl az élen: küldetéstudattal. Sort és sorsot igazított, „egy nézésre“ látva ,,az egész líniát“.

A kisebbségi életforma mindenekelőtt erkölcsi és szociális probléma. Ezért írhattam a költővel kapcsolatban: ha az erkölcsi és szociális magatartás gyengül, a költőnek nem lehet többé felfigyeltető és mindenfelé visszhangzó mondanivalója.

Győry Dezső szava egyre erősödött, forrósodott. Túllépett a kisebbségi törpeségen, és több lett önmagánál: a névadó most már mindenhez és mindenkihez szólhatott. Általa és vele a többiek is, mások, többek lehettek önmaguknál: hiteles — elkötelezett — névadás bizonyította. A kisebbségi költő önmagánál többet vállalóbb lett: az emberség szava, intése, parancsa a mindenütt és mindig újra és újra felbukkanó embertelenségekkel szemben:

„mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet jéltek attól, amitől féltem az enyém."

A léptek egyre hosszabbodnak, a felelősség horizontja egyre tágul, a kisebbségi költő már a Duna-táj, Közép-Európa hangján és jogán óv és int:

„... amíg jogosb az erősebb, egyetlen vérző, ütköző seb hazám, hazád, a Dunatáj."

Ezek után Európánál alább nem adhatja:

„vallom: nem magunk s nem csak népünk akartuk, többre készülődtünk: jél-Európát megváltani."

Európa jövő sorsát csak a Duna-táji kisebbségi perem-magyar értheti meg. A pólusok és az ellentétek benne találkoznak. Mindenki nevében beszélhet, amikor rezignálva azonmód ítéletet is hirdet:

„Hidat verhetne s csak az árkot ássa, gyakran jelejti, mi a hivatása.

S míg testvérkéztől jojtva dől a rögre a szélben mintha Európa hörögne."

Hányszor írtuk le mottóként a névadó által hangot, kontúrt kapott bizonyságokat, és óh, hányszor és hiába, és így szégyenítőn: alibit bizonykodva. A botfülűségnek, a rossz