Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Fábry Zoltán: Az elkötelezettség dicsérete
Az Irodalmi Szemle köszönti a 70 éves Győry Dezsőt Fábry Zolién A líra — e legegyénibb megnyilatkozás — arca, faja, színe, hangja, léptéke és ritmusa, formája és tartalma sokféle. A költészet lehet mágikus rejtély, ópiumvízió, álomfagyasztás, révületnagyítás; lehet játékba fsledkezés: üveggyöngyfűzés és padlóra pergetés; lehet ritmusfergeteg, szózuhatag vagy igezsugor, tudathasadás képlete és feloldása, artikulált artikulátlanság és asszociációs pazarlás; és lehet rejtjeles titok, melynek kulcsa talán sehol sincs... Ez mind költészet, de a költészet igazában és valójában, fogantatásában és kihatásában: elkötelezettség. Kijózanító szó, amikor a líráról van szó, mely nem tűr nyűgöt, sémát, előírást. Az elkötelezettség súlyos szó, nehéz vállalás, iga, mely terhet ró, mert értelme, funkciója: felelősség. A költő feleletre kötelezett. Felelni tartozik vállalt közösségének; nemzetnek és nemzedéknek, népnek, osztálynak, eszmének és végső fokon az egész emberiségnek. Az elkötelezettség mint a felelősség szinonimája a költészet legmagasabb foka: erkölcs. Más nem lehet. A formula egy és oszthatatlan: a szellem: erkölcs. Mindenütt és mindenképpen. A szellemerkölcs az emberség elkötelezettje. írás közben, most, szinte kinyilatkoztatón üti meg a fülemet az „elkötelezettség“ szó- figyelmeztető kis zöreje. Tükörbe nézek, és nem hiszek a szememnek, látom, amit eddig nem vettem észre: a szóra, fogalomra rácsavarodva, belecsavarodva ott az etimológiai tanúság, az elkötelezettség eszköze, tőszava, szimbóluma és realitása: a kötél. Elkötelezettség: valami, amitől nem tud és nem is akar elszakadni, aki vállalja. Odisszeusz az árbochoz köttette magát, hogy a szírének csábítására ne ugorjon a tengerbe, veszni hagyva hajóját. Az elkötelezett ember kötelezett lesz, kötélezett: kötéllel mozdíthatatlanná rögzített állhatatosság, melytől szabadítón szabadulni költő és vállalt közössége — a szubjektum és objektum — csak együtt és egyszerre tud. A költészet az individuum termékeny, kölcsönösen termékenyítő viszonylata és találkozása. A költőnek nincs szabadsága, mert el van kötelezve szabadításra, valósításra, változtatásra, közösségi felmérésre, útmutatásra, parolaadásra, mottóvillantásra, névadásra. A költő: névadó. A költészet mint elkötelezettség: névadás. A példák maguktól adódnak: a magyar költészetben a legnagyobbak hitelesítik az elkötelezettség muszáját és a névadás közösségi jellegét. A költő mint névadó törvényszövegező, kodifikáló. „Verse: törvény“ — írta József Attila Adyról, és ezzel összegezőn és továbbadón kapcsolta egybe a magyar költészet tegnapi, mai és holnapi szerepkörét: az elkötelezettségből fakadó erkölcsi realizmust, a mondanivaló elsődlegességét, a gondolat igazát, a névadást. A szlovákiai magyar költészet — fogantatásában és kihatásában — az elkötelezettség költészete. Magatartás. Ha példa kell, bizonyíték, akkor Győry Dezsőre, a — ma Pesten élő — par excellence — szlovákiai magyar költőre hivatkozhatunk, aki e napokban érte el hetvenedik születésnapját. Az indításon múlik minden. Sorsfordulókon, korváltáskor közöny és vállalás tusakodilt egyénben, társadalomban. A világháborúk — jól tudjuk — a legtöbb embernél letargiába torkollnak. Az első világháború magyarjára a kínok és szenvedések tovább záporoztak békekötés után is: Kurzus-Magyarország félelmet tenyésztve, közönyt egyenlített. Nálunk az első döbbenetben az új helyzet vak, irredenta felgyúlást, szentimentális rezigná- ciót és kvaterkavirtust eredményezett. De voltak kivételek itt is, ott is: szocializmusra az elkötelezettség dicsérete Győry Dezső hetvenedik születésnapjára
