Irodalmi Szemle, 1970
1970/3
Kopócs Tibor: A borongó felfedező portréja. (Az „Expatriáció“ című ciklusból.) 1969, ceruza m K opócs Tibor kiállítása a pozsonyi Fiatalok Képtárában, 1970. január) Ahhoz, hogy az ember felfedezze önmagát, ember-lényegét, sok réteget kell elhordania a titoknyitó szélnek. Ez a gondolat villanhat fel a néző fejében, amíg fiatal képzőművészünk, Kopócs Tibor második pozsonyi kiállításának képeit nézegeti. Az elsőhöz viszonyítva — amelyen jó három évvel ezelőtt négy fiatal képzőművész 221 elnevezésű csoportja lépett a közönség elé — ez a második bemutatkozás lényegesen teljesebb, átgondoltabb. Most másodmagával állított ki a Fiatalok Képtárában (partnere J. Rusňák volt). Kopócs tárlatát azonban nyugodtan önálló kiállításnak is tekinthetjük, annyira tisztán szemlélteti művészetének alakulását. A katalógus előszavában Kmeczkó Mihály ezeket írja: ..Ügy tűnik, hogy lassan az egész világűr kicsinek bizonyul ahhoz, hogy az ember megbújhasson benne. Bárhol is választja a magányosságot, mint rejtett kamerák, szemek üldözik őt. Már nem elég Minkovsky négydimenziós világa ... Ekkor lép a »színpadra« a művész, felfedezésével: az ötödik dimenzióval — önmagával.. Végeredményben egyedüli lehetséges útja és célja a menekvésnek: önmaga.. CSAK AKKOR MENEKÜLSZ EL, HA ELREJTED ÖNMAGADBAN AZ EGÉSZ VILÁGOT!“ A kiállítás grafikai lapjai bizonyítják, hogy Kopócs képes erre, s a magába rejtett világot újból a világ elé próbálja tárni. Képei az 1967—69-es évek termésének legjavából valók. A korábbiak, mint az első bemutatkozás képeinek többsége, elsősorban az illusztráló grafikusról vallanak. Az Ecce homo (1967), a Függőleges rendszeresség (1968), vagy a későbbi, de felfogásban a korábbiakhoz kapcsolódó Klubélet parafrázisa (1969) alig lépik át az illusztráció határát. Nagyobb tömörségre törekszik a Beat-énekesnő sorozatban, vagy a Fohászok a templomban (1969) című színes linómetszetben. Határozottan továbblépett, amikor fenntartásaival vívódik; a világ kibogozhatatlannak tetsző szálai között a művész rációja fennakad a brutalitás bogaiban (Averzió I, II, 1968; Kék averzió I, II, 1968). Zavarosan hat a nézőre az Időtlen időkre (1968) és >a Pendant (1968) című kompozíció; a kettő lényegében stilizált száj-, fül-, kéztanulmányok halmazának tűnik föl. Ám a grafikai lapok között egyszerre csak újra felbukkan Kopócs látó egyénisége, amikor a titkok keresőjének valódi lényegét, a kuszálódó sejtté áthasonult, küzdelmes kutatást tárja a néző elő (A feltaláló igazi arca, 1963). A kép lehet a reáció abszolút puritánsága, vagy az ettől alig különböző bomlott elme képe, amely gyilkolni is képes a találmány fegyverével. Az Averziók képsorozata, A feltaláló igazi arca logikájában szinte előre jelzi az 1969-es termés minőségi súlyosbodását, s az addig illusztráló Kopócsot a problémákat sikeresen megoldó művésszé avatja. A megismerés lényegét kezdi kutatni Kopócs. Az imaginárius felfedezőmunka útját járja az öregapám, akit nem ismertem (1969) című rézkarcában. Az ember a valóság és igazság s az igazság és hazugság bonyolult határrendszerén mozog. Az ilyen tudati folyamatok újabb állomásait jelzik az Apostolok kitagadása vagy a Szamárhegy, s ebből a vívódásból emelkedik ki rajzoló mesterségének és ábrázolásmódjának letisztult puritánságával az Expatriáció című sorozat, s ennek folytatásaként, szinte törés nélkül, a keserű géniusz a Felfedező sorozatban (Nagy felfedező I, II; A felfedező parabolikus portréja; A felfedező portréja I). Ezekkel a lapokkal eddigi munkásságára is felteszi a koronát. A felfedező portréjával mintha saját művészi útjának új korszakát is kifejezné, azt, ahová eljutott: nyílt szemű önmagát. Ám egyben keserű tanulságot is nyújt, mert a művész nyílt szemű önmagát fedezte fel ugyan, de szeme egy zárt kockából bámul ránk szomorúan, mert a nyílt szemű Felfedezőt mindig kalitkába zárták. Duray Miklós
